Paula Hawkins nem is olyan rég megjelent könyvét sikerült már frissiben, a nyomdából szinte azonnal kikerülten a kezembe vennem, még a nagy marketing kampány előtt. Mostanság lett itthon is igazán népszerű, sőt, egyes plakátokon még „Az év könyve” jelzőt is ráaggatták. Kérdés, hogy túlzás-e ezt így elsőre kijelenteni.
Én nem tartom annyira érthetetlennek a könyv sikerét, mint egyes kritikusok, a recept valóban egyszerű, de nem is akar többnek látszani. Egy egyszerű bűnügyi regényről beszélünk, ahol a főszereplő nem a három nőalak, hanem az adrenalin.
Miért jó ez a könyv?
A regény három nőalak összefonódó történetét írja le és a folyamatosan váltakozó elbeszélő miatt kifejezetten fordulatossá válik a történet, habár nem sok minden történik a könyvben, ezt én is aláírom.
Rachel, aki gyakorló alkoholista és frissen elvált asszony, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra, még akkor is, miután elvesztette állását. Mindig ugyanaz előtt a néhány ház előtt suhan el, beleértve a sajátját is, ahol volt férjével lakott, aki most újdonsült szőke és csinos feleségével él, na, meg a kisgyerekükkel. A válás csúnyán megviselte, még asszonynevét viseli, ráadásul egyre durvább emlékezetkiesései vannak az alkohol miatt. Szóval nem teljesen százas a csaj.
Anna, Rachel volt férjének, Tomnak a jelenlegi felesége, aki látszólag idilli körülmények között él. Ugyan kicsit frusztráló lehet egy olyan házban lakni, ahol az elődjével is megosztotta a férje az ágyát és ugyanazt a szerepet betölteni, mint Rachel. Ráadásul a volt feleség folyamatosan zaklatja őket, egyszer még a gyerekét is megpróbálta elrabolni. Férje pedig egyre később jár haza, sok a gond a gyerekkel és Anna sem érzi már magát annyira vonzónak, mint annak idején.
Megan, aki Annáék közvetlen szomszédságában lakik férjével és néha átjár babysitterkedni hozzájuk. Megan emellett szakmai segítséget is igénybe vesz, ugyanis lelkileg sem stimmelnek nála a dolgok. Egyik nap pedig csak úgy szőrén-szálán eltűnik. Na, itt kezdődik a történet.
Tény, hogy a három nő én-elbeszélésében valóban nincs nagy különbség, viszont alkatukban eltérőek, ami pedig hozzájárul a regény gördülékenységéhez. A fordulatok tényleg nem a legeredetibbek, de jól vannak adagolva, ezért nem bántják a szemet. Mindig történik valami, csak mindig más szemszögből, bár sokszor ugyanazt az eseményt olvashatjuk újra egy másik mesélő leírásában.
Nem mondom, hogy ez egy nőknek való könyv, de nem is fest valami pozitív férfiképet az olvasóknak. A klasszikus romantikus vígjátékok kezdőakkordja, a „minden férfi disznó” jelige, ugyanis elég hangsúlyos a cselekményen belül. Viszont nem hinném, hogy egy krimire fogékony férfi kevésbé élvezné a könyvet, mint egy hasonló érdeklődéssel rendelkező nő, ha valami könnyed szórakozásra vágyik.
Ez a kulcsszó: könnyed szórakozás. Ez a könyv nem több és nem is kevesebb, mint egy izgalmas vasárnap délutáni olvasmány, amivel el tud telni egy esős nap, ha épp nincs jobb programunk. De nem is gondolom, hogy több akarna lenni ennél.
Kinek ajánljuk ezt a könyvet?
- Akik szeretik a krimit.
- Akik szeretik az E/1-et.
- Akik unatkoznak a vonaton utazás közben (vagy akárhol).
- Akik nem akarnak sokat gondolkodni olvasás közben.
