Miután a D&D csapatommal megbeszéltük, hogy a Hoard of the Dragon Queen utolsó fejezete előtt rákészülünk picit a halálunkra - azaz az rpg+sör kombó helyett csinálunk egy valami+sör kombót a hétvégén –, így október 17-én nyakunkba akasztottuk a vándortarisznyát és meg sem álltunk Feuchtwangenig, ahol ezen a hétvégén rendezték meg a Feuchtvangeni Középkori Vásárt.
A kb. 12.000 lakosú városka a bajor-sváb határon fekszik, de már a bajor oldalon. Legnagyobb nevezetessége az, hogy... Á, hagyjuk. Szóval, párommal a környéken túrázva véletlenül botlottunk bele egy plakátba, ami a fent nevezett álmos kisváros középkori vásárát hirdeti. Miután jobban utánanéztem kiderült, hogy elég érdekes programokat ígér az összejövetel, de a probléma még mindig ott volt, hogy jó német szokás szerint semmilyen infót nem bocsátanak az érdeklődő rendelkezésére. (Ez lesz, a többit találd ki!) Vagyis nem olyan módon csepegtetik az igét, ahogy azt magyar kocka megszokta. Itt kérem nyomozni kell! Ez is az élmény része. Mindenesetre az már kecsegtető volt, hogy legalább van plakátjuk és rajta honlapcím is, amin ugye – nem meglepő módon – semmilyen hasznos infót nem lehetett elérni. Sebaj! Ez még mindig több, mint amit a fent említett határ másik oldalán össze lehet kaparni bármilyen „geekebb” kulturális eseménnyel kapcsolatban. A facebookjukon legalább volt programterv.
Az előző évi képek alapján (ezek voltak a honlapon!) egy zsebkendőnyi területű, három sátras, apró, de hangulatos rendezvényre számítottunk, amely iránti gyanúmat tovább erősítette az, hogy egy wangeni születésű ismerősöm sem hallott még erről az izéről.
Szombat dél körül be is vágódtunk az autóba és ledörgettünk a helyszínre. A városka szép, rendezett (ez nem meglepő), és maximálisan kihalt képet mutatott. Mivel konkrét címünk nem volt (azóta felkerült a facebookjukra), így mentünk az orrunk után. Az első nyomot egy hatvanas idős úr adta meg, aki kedélyesen sétált zöld kámzsájában egy „vásártér” feliratú hely felé.
Aha! - gondoltam. - Nem bújtok el előlünk!
Rövidesen meg is találtuk a célt. Itt kezdett picit gyanús lenni a dolog, mivel nem értettük, hogy miért kell egy két focipályányi parkolót fenntartani egy három sátras rendezvényhez, ráadásul miért van félig tele dél körül?
Gyorsan meg is kerestük a bejáratot, ahol poroszlósapkás alakok és polgár asszonyok szedték a belépőt. Ez egészen pontosan – lovagi tornával együtt – 8 eurót kóstált egy napra.
A következő, ami feltűnt, hogy nincsenek biztonsági őrök, de mikor nyugtáztam, hogy sokaknál kifent kard, tőr, íj, vagy legalább egy jóvágású vasalt vándorbot van, átértékeltem a helyzetet.
Belépésünk után nem sokkal kaján mosollyal az arcomon nyugtáztam, hogy a megérzésem nem csalt: az egész hely egy kis placc a bank mellett, ahol pár árus próbálja majd eladni a kézműves cuccait. Sok idő nem is telt el, mire bejártuk a területet, ráadásul egy magyar hölgyeménybe is belebotlottunk, aki bőrműves árukat pakolt ki, és nem a gagyi fajtát! Mi a wattafák vannak itt?
Oké, egy tévedés belefér – gondoltam, egy kis átjáró felé ballagva, amikor is majdnem elütött egy teve!
- Azanyádistenit, hogy verjen pofán a Schwarzenegger! - De nem tudtam befejezni a gondolatmenetem, mert megjelent még egy, ráadásul egy kockás kendős arab kereskedő vezette őket. Ali taxi!
Ekkor jött vissza Tomi haverom, a csapat vándora, hogy szerinte igazából elkúrtuk és valami térkapun mehettünk át, mert ez nem olyan pici, mint gondoltuk. Tuti tértágitó bűbáj! Amit nem tudtunk még, hogy ez mindig csak a kaja udvar rész...
Sebaj, gyorsan kerestünk is egy szimpatikus bódét, ahol autentikus Ungarische Specialitäteket árultak! Ahhha! Lángos! Később picit gyanússá vált, hogy a felirat és a magyar zászló ellenére a középszar lángosutánzatot árusító bódé kedvetlen személyzete valószínűleg nem magyar, mert nem vették, amit Houston sugárzott nekik. Segáz, volt itt ezer más: félméteres sárkány kolbász, párolt káposztás, dupla-sültkolbászos lovagi csemege, viking szték és minden, amit elő lehet állítani irreálisan koleszterindús állati tetemekből, vagy bármi másból, amitől a reformkonyha hívei foggal kasztrálnák magukat. Még a nők is. Metál! Sajnos a hívogató sörös standokhoz nem merészkedhettem oda, mert én voltam a sofőr.
Miután bejártuk az egész vásárt rájöttünk, hogy legalább négy, de lehet, hogy öt focipályányi területről van szó, ami különböző kis „udvarokból” állt. Volt egy bevezető, csalogató rész, ahol pár árus és gyerekek számára élvezetes elfoglaltságot nyújtó középkorias játszóház kapott helyet, egy ételudvar szabadtéri színpaddal, egy kis öböl, ahol érdekes mesterségek képviselői tanyáztak – fürdőház és fürdőmester, fogorvos, nyílkészítő, stb., egy nagyobb vásárudvar, egy tágas táborhely hagyományőrző klubokkal, egy még tágasabb lovagi tábor és hátul maga az aréna. Ismétlem, egy nevenincs, 12.000 fős kisváros vásáráról beszélünk.
A fenti kellemes élmények után már meg sem lepődtünk, mikor egy újabb magyar sátorba futottunk bele, ahol két srác árult visszacsapóíjakat és bőrtermékeket. Mivel baromi jó arcok voltak (Kértek vodkát?), így azért annyit leírok ide, hogy Nomad Art.
Miután kishoppingoltuk magunkat és betoltunk még fél méter wurstot, vettük szemügyre a lovagi tábort, ahol épp hat bádogvödör aprította egymást. Természetesen nem full contact küzdelemről beszélünk, hanem lelkes hagyományőrzők koreográfiáiról, feelinges előadásáról, ahol a jókedv legalább akkora szerepet játszott, mint a jól megtermett srácok.
A küzdelem után nem maradhatott el a közös fotózás sem, mert Gabi nagyon szeretett volna megörökülni a lovagokkal. Természetesen szívesen fotóztam, de cserébe ledumáltam egy másik fotózást a szomszédban felállított vesztőhely két hóhérjával is, akiktől korrekt tanácsokat kaptam a kaloda és korbács más célú, otthoni használatát illetően. Köszi!
Mire ezzel végeztünk kezdett gyanússá válni, hogy itt valami nincs rendben. Az emberek egyre többen lettek. Szó szerint tömött sorok voltak a lassan sötétbe boruló vásárutcán és normális utcai ruhát viselő csapatunk bizony az abszolút kisebbség címét örökölte meg. De ekkor már volt itt minden: középkori lovagok, kereskedők és polgárok vegyültek római légiósokkal, komondorokat sétáltató nomádokkal, hatalmas dogokkal parádézó vándorok vedeltek a sörözőkben, bőrpáncélos orvgyilkosok és elf varázslók készültek ivószarujukat emelgetve az esti koncertre és helyenként steampunk arcok tömték pipájukat a dohányos erszényükből. Még Altair is tiszteletét tette.
Majd mindenki megindult a lovagi tornára, de ekkor már sok helyen az orrunkig sem láttunk az árnyas fákkal szegélyezett, enyhén sáros utcácskákon. Mintha egy felbolydult, fantasy városba csöppentünk volna, ahol az izgatott tömeg lerészegedőben vonul a nap fénypontjának helyszíne felé. Aratóünnep Vízmélyvárán! A kérdés csak az volt, hogy mit fogunk így, ilyen sötétben látni a tornából?
Maga az esti bemutató (mert ugye minden nap volt délutáni is külön) egy nagyjából másfél focipályányi területen zajlott csaknem teljes sötétben. Az élményt nehéz leírni. Bevallom őszintén, hogy itt is valami fél-bohóckodós dologra számítottam, de ehelyett egészen mást kaptam. Sok gyakorlatnál egyenesen libabőrös lettem. Ez a torna azonban nem a kardvívásról és erőfitogtatásról szólt, hanem – mint a herold is hangsúlyozta – arról a kötelékről, ami lovag és hátasa között feszül. Mit hajlandó megtenni a tűztől elvakított hátas a lovasa iránti bizalom miatt? Képes elviselni szinte bármit, ami a legnagyobb félelmével, a tűzzel kapcsolatos. Legyen itt szó rókavadászatról (a ló után kötnek egy célpontot, amit az első ló húz, a mögötte lévő lovasok pedig megpróbálják eltalálni valamilyen hajítófegyverrel a lángoló célt), a feje mellett meggyújtott fáklyáról, vagy lángoló nehézlovas kopjával történő öklelésről, ahol nem csak az a baj, hogy a ló mellett lángol egy kopja, hanem maguk a lovagok sem látnak túl a fényen, így szinte vakon céloznak a sorompóban egymásra. Természetesen ezek mind-mind begyakorolt számok, de itt maga az út, amíg ló és lovasa eljutnak idáig az érdekes, és az a bizalmi kötelék, ami köztük feszül.
Itt jegyezném meg, hogy egészen eddig nem tulajdonítottam különösebb szerepet a heroldoknak, mint a torna résztvevőinek, de ezt most visszavonom. Amit a torna heroldja - egy ránézésre hatvanas, köpcös úriember - nyújtott az félelmetes volt! Egyszerűen vitte a partyt a hátán és minden pillanat élvezet volt, amikor megszólalt. A kretén poénok, szarkazmus és színlelt színpadiasság keverékéből valami olyat alkotott, amivel megvett kilóra.
Ez után már csak az maradt, hogy a Kilkenny Knights koncertjéről félig lemaradjunk, mert haza kellett indulnunk, de ekkor a hangulat a sörudvarban (nem hívnám már igazán ételudvarnak) a tetőfokára hágott és szőrmés vikingek vedeltek együtt fantasy kalandozókkal, miközben szólt az ír punk.
Hatalmas élménnyel lettünk gazdagabbak és tuti, hogy jövőre is megyünk. A kis (tippre 5-7.000 fős) rendezvény igazán megfogott minket kedves közönségével, családias hangulatával, de addig meg útba ejtünk pár hasonló partyt. Igaz, eddig az egyetlen fix pont – a feuchtwangeniek ajánlására – Kaltenberg, ahol Heinrich bajor herceg rendezi meg évről évre a világ legnagyobb lovagi tornáját. Hihetetlen show!