2009-ben indult útjának a BioWare nagysikerű fantasysorozata, a Dragon Age. A játék azóta a harmadik részénél tart és az egyik legjobb RPG-ként tartják számon. A játékot nem csak a részletesen megalkotott világ teszi nagyszerűvé, hanem az is, hogy a játékos tényleg aktív résztvevője a történéseknek és döntéseinek súlya van a világra és annak alakulására. Az első és második részben meghozott döntéseink ugyanis kihatással vannak arra, hogy milyen világba fogunk belecsöppenni a játék legújabb, Inquisition alcímet viselő részében.
A Dragon Age: Inquisition ismét megosztja a rajongókat úgy, mint anno a második rész is tette, amit sokan bíráltak az inkább már akciósabb mintsem taktikus harcrendszer és a kissé lineárisnak ható cselekmény miatt. Ezúttal tényleg csak a harcra lehet panasza az embereknek, arra viszont nagyon. Sajnálatos módon a taktikai része teljesen eltűnt a játéknak, hiába a taktikai kameranézet, elég az, ha csak a saját karakterünkre figyelünk oda és nem fontoljuk meg minden lépésünket gondosan az összes karakterrel. Ez persze csak a normál módra igaz, feljebb pumpálva a nehézséget azért még megizzadhatunk az ellenfelekkel, bár azt hiszem ebben az esetben is legtöbbször a kamera és az irányítás lesz a legnagyobb ellenfelünk. Ami engem illet, nekem ez sokkal jobban tetszik, mint a második rész harcrendszere és számomra élvezhetőbb lett tőle a játék. Amire viszont most nem lehet panasz, az a történet és annak sokszínűsége. Most aztán tényleg elég szabadságot kapunk, szinte már skyrimes magasságokban megtehetünk bármit és kalandozhatunk a világban. Ami pedig a döntéseket illeti, azoknak ismét súlya van a játékban, olyannyira, hogy azoktól függően tényleg változik a világ, amiben kalandozunk. Nem is kicsit.
Történetünk azzal kezdődik, hogy az általunk minimum egy órán át kreált karakter (amit majd tíz perc után szintén újrakreálunk), éppen Szürke 50 Árnyalatát játszik egy tömlöcben, csak ezúttal a főhőst szadizzák és nem fordítva. Megtudhatjuk, hogy karakterünk az egyetlen túlélője egy kisebb katasztrófának és amúgy is, rendkívül gyanús körülmények között másztunk ki egy riftből, vagyis egy, az égen keletkezett résből, amely kapuként funkcionál két világ között. Erre még nem volt példa… Ja, és egy világító seb van a kezünkön. Mivel a szereplőnk és mi is értetlenül állunk a dolog előtt, a kedves NPC rögtön fel is ajánlja segítségét nekünk, hogy elmagyarázza, mi folyik itt. Szóval fogjuk magunkat és egy kisebb sétára indulunk, mialatt megtudjuk, hogy mindenki minket hibáztat azért, mert az ég szétszakadt és az riftekből éppen démonok hada zúdul kicsiny világunkra. Miután egy csodálatos jövőképet festettek elénk ezekkel a megjegyzésekkel és azzal, hogy már az elején ki akartak minket végezni, igazi felüdülés lesz, mikor kiderül, hogy a kezünkön lévő sebbel képesek vagyunk bezárni a rifteket és ezzel megmenteni a világot. Természetesen, ahogy ez lenni szokott, kis akciónk rögtön meg is osztja az emberek véleményét. Ahogy a Brian életében, itt is több pártra szakadnak majd, csak itt nem sarut vagy tököt fognak követni. Lesz, aki szerint minket maga az Isten küldött, hogy jó útra terelje a népet, lesz olyan, aki szerint mi vagyunk a megtestesült gonosz, és lesz olyan is, aki szerint szimplán csak pénzt és hatalmat akarunk magunknak szerezni. A játék legjobb része, hogy mi magunk döntjük el, milyen szerepben kívánunk majd tündökölni.
Miután végeztünk a prológussal és megalapult az inkvizíció, végre kezdetét veszi az igazi játék. Lehetőségünk lesz szinte mindent személyre szabni. Eldönthetjük azt, hogy kiket támogatunk egy csatában, és azt, hogy milyen módon akarunk egy küldetést megoldani, de kedvünkre designelhetjük majd lakhelyünket is. Mindennek tetejében pedig ítéletet is mondhatunk azok felett, akiket az inkvizíció foglyul ejt. Már persze, ha akarunk foglyokat ejteni. A játék ugyanis mindenre figyel, és igyekszik a történet, valamint a világ keretein belül a legnagyobb szabadságot adni a játékosnak. Nem csoda hát, hogy tényleg úgy fogjuk érezni magunkat, mintha mi lennénk a világ középpontjában.
A játék legnagyobb előnyéről viszont még így sem esett szó. Ez ugyanis nem más, mint a világ maga. Aki azt hiszi, hogy játszott már olyan fantasy játékkal, aminek fantasztikus a képvilága, az egészen biztosan át fogja értékelni a helyzetet miután kipróbálta a Dragon Age: Inquisitiont. Annyira részletes és hangulatos, hogy le a kalappal a készítők előtt. Komolyan mondom, hogy ezt nehezen lehetett volna fokozni. Az élőhalottaktól hemzsegő Fallow Mire például a maga esős és sötét atmoszférájával valóban azt az érzést kelti bennünk, hogy egy olyan helyen kalandozunk, ahol a pestis nemrég pusztított és minden lépésünkre oda fogunk figyelni, nehogy megzavarjuk a vizet, magunkra vonva az élőholtak figyelmét. Külön szót érdemel még, hogy nincs olyan játék, amiben a sivatagos mapokat ilyen hangulatosan és jól megoldották volna. Micsoda hangulata van a dolognak, amikor a homokdűnék között egyszer csak meglát az ember egy betemetett sírboltot és bemászik, hogy felfedezze azt, majd rájön, hogy igazából ez csak a kirakós egy apró darabja és a rejtély, amit a sivatag rejt, sokkal nagyobb, mint azt gondolnánk? Igen, ilyen és ehhez hasonló dolgokkal kecsegtet minket minden egyes terület a DA:I világában. A hangulathoz pedig jócskán hozzáad a dolog, hogy nem mindegy milyen karaktereket viszünk ezekre a helyekre és küldetésekre. Az elf, aki jártas a történelemben és a tudományokban például sokszor megjegyzéseket tesz nekünk, ha olyan helyen járunk, ahol régészeti munkálatok folynak, de van amikor csak szimplán egymás között beszélgetnek a karakterek miközben kalandozunk. Érdemes tehát a területeket más – más csapatokkal is bejárni és megnézni, hogy melyik karakterből milyen reakciókat váltanak ki bizonyos dolgok. Társaink ugyanis együtt élnek velünk és a világgal, ha döntéseket hozunk, arra reagálnak annak függvényében, hogyan határoztunk.
A játék tehát tényleg nagyszerű lett, még annak ellenére is, hogy hemzseg a bugoktól és emiatt sokszor komikus helyzetek alakulnak ki. Például a modellek beragadnak és mozdulatlan madárijesztőként fognak megjelenni, vagy csak szimplán gondol egyet a játék és kilép. A legnagyobb probléma a játék DRM-jében található, ami megöli az ember winchesterét. Igen, jól olvastad, konkrétan ezt teszi. Így, akinek kicsit gyengébb a gépe, vagy csak szimplán nem akarja túlterhelni a meghajtóját, annak ajánlatos a játékot nem arra a vinyóra telepítenie, amin az origin és a rendszerünk is megtalálható. Az ilyen és ehhez hasonló dolgokat szerintem ettől függetlenül a játék bőven kompenzálja azzal, hogy tényleg mindenre odafigyeltek, amitől egy fantasy rajongónak összefut a nyál a szájában. Például, míg az összes fajnak látszik a lábnyoma a hóban, addig az elfeké nem. Hát kérem, melyik játékban figyeltek még ilyen dolgokra oda? Egy szó mint száz, a játék kötelező mindenkinek aki szereti a fantasyt!
