Horror. A félelem fogalma egy távoli szóban. A horror mára kvázi az első szám harmadik személyű megfogalmazása a félelemnek. Nem velünk történik, nem ránk tartozik, nem mellettünk esik meg. Távolról láttuk, megérintettük, hallottuk.
Ha a '90-es évek gyermeke vagy, akkor a horror az egyik kötelező eleme volt a fiatalkorodnak. Nem csak azért, mert ebben az évtizedben ömlöttek be az ajtón a késes gyilkosok, szinte egymás hegyén-hátán, de a tévé is sötétebbé vált, olyan műsorokkal, mint a Mesék a kriptából. Az országot hatalmas körhinták és őrült hullámvasutak lepték el, szerkezetek, amik a hányás magasságába lőttek ki, majd rántottak vissza. A társadalmunk rettegett, mert a nyugati kultúra túl gyorsan áradt be. Szinte minden nap bukkantak fel félelmetes legendák, amik nem létező gyerekekről szóltak, akik beleőrültek a szerepjátékba, vagy kiugrottak az ablakon, mert egy rajzfilm hatására azt hitték tudnak repülni.
A világ rosszabb lett - mondhatná egy teljesen elvakult ember, de persze ez messze nem így van. Csak nincs többé blokkolva az információ. Ameddig a szüleinket a szovjet jólét illúziójába varázsolta a nagyhatalom, eltitkolva a szörnyű eseményeket, addig a kapitalizmusban még azok a teljesen hamis, hülye pletykák is szabadon terjednek, amitől két hétig rémálmod lesz és a híradóhoz ragaszt, míg az unalmas híreknél inkább kikapcsolod a tévét. Mai napig szentül hiszem, hogy nem mi lettünk rosszabbak, csak nagyobb képet látunk a világból, és így könnyebb a rosszabb dolgokat is meglátni.
Én sosem féltem. Nem ezektől legalábbis. A gyerekkorom kvázi Amerika bevonulása volt az országba. Hirtelen vagy száz vámpír filmünk lett és ki tudja mennyi zombis. Tinédzserkorom végére már a tévénkből ömlött a horror, és az akciófilmjeink még véresebbek voltak, amikben sokkal többet káromkodtak, mint korábban. Mára persze a média azt hiszi, ha nincs káromkodás egy filmben, akkor a fiatalok nem fognak káromkodni, de mi pusztán azért nem tettük, mert nem volt illendő és szabad.
A horror számomra, és igazából a '90-es évek gyermekeinek mind, súlytalan. Imádja és nézi, de nem fél tőle. Gyűlöli és nem fél tőle.
A '90-es évek horrorja nem volt visszafogott. Hangos, durva és agresszív volt. De nem maradt ez ám örökre így... Mire eljött a kétezres évek hajnala, a horror egy vicc lett. A sikoly sorozat kigúnyolta a régi horrort. A Found footage filmek, mint a Paranormal Activity, ami már önmagában egy paródia volt, pocsék színészekkel és lassú, minőségtelen rémisztésekkel. Jöttek a kínzás-pornó stílusú filmek, mint a Fűrész és a Hostel, amik olyan rajzfilmes magasságokba vitték a kínokozást, hogy a Simpsonék kedvenc tévésorozata, az Itchy and Scrathy Show egy komoly műalkotás volt hozzájuk képest.
Majd jött az internet. Tudjátok, az a szörnyeteg a gépben, ami megalázz téged, üldöz és sorozatgyilkossá tesz teljesen ártatlan embereket. Az, amin most ezt olvasod, te beteg állat. Az internet… néha szar, de van haszna. Megismerhetsz olyan személyeket, mint az Angry Video Game Nerd, aki imádja a horrort és októberben minden nap mesél egy-egy filmről. Hirtelen ez a dögunalmas és lapos műfaj érdekessé vált számomra. Ugyanis a horror több, mint aminek eddig megismertem.
Kezdjünk a néma filmek korával és az expresszionista filmekkel, amikor a formákat eltorzították és szürreális volt a horror, hogy érezd, amit látsz nem természetes. Az első hangos filmekkel jöttek a legendák: Drakula, Múmia, Frankenstein és szörnye, stb. Jött az atom félelem kora, mikor a sugárzás és a fegyverek rémeket hoztak, és az ég már nem édes kék volt, hanem sötét szörnyekkel teli. Mai szemmel talán ezek a legkevésbé félelmetesek. Gyenge effektek és sminkek, amikben emberek sétálnak, vagy egy állatka járkál össze vissza. Jött a gótikus horror olyan legendákkal, mint Vincent Price és az atmoszférikus félelem napjai. Mikor féltél, de nem tudtad megmondani mitől, mert az egész kényelmetlen érzést keltett benned. Köd, kastélyok, színek, gonosz kacajok, a félelem a valóságtól. Sátánisták és gyilkosok jöttek ez után. Amerika rettegett a kultuszoktól és az őrült emberektől. Főleg ha texasi láncfűrészes alakok voltak. Majd jöttek a megállíthatatlan sorozatgyilkosok, a rémálmok az Elm utcában és a furcsa napoktól való félelem. A horror kliséitől való félelem lett az új lépés. Mikor hiába ismered a trükköket, bele fogsz akkor is halni! Japánok torz félelmetes szörnyei kúsztak és másztak be a tudatainkba, és bár én még mindig nevetségesnek tartom, de láthattuk milyen, ha egy ember egy kamerába könyörög, mert fél attól, amit nem lát és te is félsz, mert te se látod.
Ezzel jutunk el oda, ahol most vagyunk és oda, hogy rájövök, hogy miért nem félek a horrortól. A horror félelmetes, ha megtalálod azt, amitől félsz. Szörnyek, gyilkosok, szellemek, a világ… mindenki fél egytől. A horror nem arra való, hogy rettegésben tartson, hanem hogy lenyűgözzön. A horror az a veszedelmes szerető, akit üldözöl, hogy gyorsan, félve lophass egy csókot, tudva, hogy csak ennyit fogsz kapni, mégis mész tovább a többért. Mert a jó horror film nem az, ami után magzatpózban kuporogva hívod anyukádat, hanem ami örökre a fejedbe égeti magát. Akkor jó a horror, ha bármikor eszedbe juthat az a bizonyos jelenet, amitől feláll a szőr a hátadon. A szörny, amit imádsz, mert megrémisztett, de a film végére nem csak legyőzted, de már te hordod az ő bőrét. Szóval… ma van Halloween. Eme Kelta ünnepen az emberek félték az egyre hosszabb estéket és a furcsa hűvös széllel jövő hangokat. Egy sötét estén ezért rémisztőnek öltöztek és szörnyekként díszítették magukat, hogy elüldözzék a valós démonokat, mik eme estén járták otthonaikat. Hát én is így teszek, felhúzom annak a rémnek a bőrét, akitől rettegtem, hogy féljenek azok a lidércek, akik a hosszú estén járnak, hogy áldozatot keressenek. Hogyan szeresd meg a horrort? Ne félj tőle, győzd le a félelmed és élvezd azt, és ha már itt tartunk: érezd jól magad ma! Boldog Halloweent!
