Elérkezett az év vége, így folytatjuk sorozatunkat az idei kedvenceinkről, amelyekről korábban még nem írtunk. Olvashattatok már egy Agymanók és egy Kingsman ajánlót, most pedig következzék egy sorozat, amelynek a második évada is elnyerte a tetszésünket.
A 2014 elején debütált True Detective óriási kritikai és közönségsikere után egy percig sem volt kétséges, hogy folytatódni fog a sorozat. De mivel Woody Harrelson és Matthew McConaughey szerződése csak egy évadra szólt, a készítők pedig eleve antológiában gondolkodtak, így borítékolható volt, hogy egy teljesen más sztorit fogunk kapni. Lássuk hát, hogy mit tud nyújtani nekünk a második évad!
A történetünk ezúttal Louisiana mocsaras vidéke helyett a napsütötte Kaliforniában játszódik. További változás, hogy az első évadhoz képest most már nem kettő, hanem négy főszereplő útját követhetjük végig. Közülük az egyik az elvált, alkoholista detektív, Ray Velcoro (Colin Farrell), akinek mindene a fia, aki talán nem is az ő gyereke, mert a születése előtt megerőszakolták a feleségét. Ő néha alkalmi munkákat vállal az egykori bűnöző Frank Semyontól (Vince Vaughn), aki szeretné a vállalkozását legális keretek közé terelni. Hozzájuk csatlakozik még az országúti motoros rendőr, Paul Woodrugh (Taylor Kitsch), aki az iraki háborúban átélt borzalmak emlékeitől menekül, és a zűrös családja mellett az alkohollal és a játékszenvedélyével viaskodó nyomozó, Ani Bezzerides (Rachel McAdams). A négy szereplő sorsát egy korrupt városi tisztviselő meggyilkolása kapcsolja össze, és az ügy szálai sokkal mélyebbre nyúlnak, mint azt első ránézésre gondolnánk.
Elöljáróban két dolgot szögeznék le. Először: akik arra számítanak, hogy a második évad pontosan azt fogja nyújtani, mint az első, azok szinte biztosan csalódni fognak. Ez egy új történet új karakterekkel, nyilván más élményeket fog szolgáltatni. Másodszor: valószínűleg azok sem fogják megtalálni a számításukat, akik azt várják, hogy az új évadban nagyobb hangsúly kerül magára a bűntényre és a nyomozásra. Már legalább három-négy epizódot megnéztem az évadból, és még akkor is csak vakartam a fejemet, hogy „mégis mit akarnak ebből az egészből kihozni?”. Bár véleményem szerint a True Detective-nek sosem az aktuális bűnügy feltárása volt a lényege, hanem azoknak az egyéni drámáknak és sorsoknak a bemutatása, amik eközben kibontakoztak.
Ehhez viszont az kell, hogy a karakterek kellően kidolgozottak legyenek, és az őket életre keltő színészek is komoly produkciót mutassanak fel. Sajnos ezen az egy téren rosszabbul teljesít a második évad az elsőhöz képest. Véleményem szerint nem tett jót a sorozatnak, hogy két főszereplő helyett már négynek a történetét kell figyelemmel kísérnünk. Mivel nem mindenkinek jutott ugyanannyi idő, ezért Ray és Frank történetszálát sokkal kidolgozottabbnak éreztem, mint a másik két főszereplőét, és emiatt jobban meg is kedveltem őket. De fontos megjegyezni, hogy ez egyáltalán nem a színészek hibája: McAdams és Kitsch minden tőlük telhetőt megtesznek, lett volna potenciál az ő történetükben is, ha a forgatókönyvírók elég időt szentelnek nekik.
Colin Farrell jól hozza a meghasonlott nyomozó karakterét, aki kétségbeesetten próbál lavírozni a törvény és a bűn között. Aki viszont igazi meglepetést okozott nekem, az Vince Vaughn: az eddigi - khm - „veretes” munkássága alapján (értsd: középszerű vígjátékok) pont belőle nem néztem volna ki, hogy képes lesz egy drámai szerepben teljesíteni. Ehhez képest nagyon kellemesen csalódtam: Frank simán a legérdekesebb figurája az évadnak. Ahogy igyekszik a bűnözésnek hátat fordítva csak a vállalkozására és a családjára koncentrálni, úgy süllyed vissza egyre jobban az alvilág mocskába, amitől annyira menekülni próbált. Rajta kívül még az ő feleségét játszó Kelly Reilly-t emelném ki, aki remekül kiegészíti Frank karakterét.
A sorozat többi része egyébként bőven hozza, vagy megközelíti az első évad színvonalát. A hangulat továbbra is nagyon erős, a kaliforniai barátságtalan betondzsungelnek is megvan a maga határozott atmoszférája. Az operatőri munkát szintén nem érheti panasz, most is remek képeket láthatunk (kiemelném a hatodik epizód végén látható parti orgiába hajló drogos látomásának a képi megoldásait), a jól megválasztott aláfestő zenék pedig most is hozzájárulnak a hangulat megteremtéséhez (különösen Lera Lynn dalai).
Zárszóként annyit mondanék, hogy akiknek tetszett az első évad, azok mindenképpen tegyenek vele egy próbát, de talán még azoknak is érdemes lehet belenézni, akiknek az első nem nyerte el a tetszését. Ezek után kíváncsian várom, hogy ha bejelentik a harmadik évadot, akkor az hol fog játszódni, milyen történetet és karaktereket fog bemutatni. De erre valószínűleg még sokat kell várnunk.