A vörös bolygó régóta mozgatja az emberek kíváncsiságát és fantáziáját. Elég, ha az olyan klasszikusokra gondolunk, mint a Marsbéli krónikák Ray Bradburytől, vagy a számtalan ponyvaregényre és B-kategóriás filmre, amiben repülő csészealjakon érkező zöld marslakók veszik fel a kapcsolatot az emberiséggel. Ki gondolta volna, hogy Andy Weir 2011-ben megjelent regénye (amit eredetileg fejezetenként tett közzé a weboldalán) képes lesz újat mutatni a témában?
Történetünk a nem túl távoli jövőben játszódik, amikor a NASA az Ares-program keretein belül már harmadszorra küld embereket a Marsra. A küldetésen minden rendben zajlik, egészen a hatodik napig, amikor egy olyan erősségű homokvihar csap le a táborra, hogy kénytelenek evakuálni az asztronautákat. A kimenekítés során egy leszakadó antenna telibe találja a csapat botanikusát, Mark Watney-t (Matt Damon), aki így elszakad a többiektől. Mivel a számítógépek adatai alapján Watney életjelei megszűntek, így a többi űrhajós a felszálló egységgel elhagyja a Marsot. Azonban csodával határos módon Watney túlélte a balesetet, de hamar rá kell döbbennie, hogy kilátástalan helyzetbe került. Nem tud kommunikálni a Földdel és az Ares 3 legénységével, a következő Ares-küldetés pedig négy év múlva érkezik meg a bolygóra. A készletek nem tartanak ki addig, vagyis valószínűleg éhen fog halni, persze csak ha nem megy tönkre előbb a felszerelése, aminek következtében megfulladhat, szomjan halhat vagy végezhet vele a dekompresszió. De Mark Watney nem adja fel, és eltökéli, hogy ha törik, ha szakad, de túl fogja élni a vörös bolygót.
Annak idején, amikor olvastam, nagyon tetszett A marsi, így nem kicsit örültem, amikor hallottam, hogy filmet készítenek belőle (az már más kérdés, hogy nálunk a film valami érthetetlen oknál fogva a Mentőexpedíció címet kapta). A lelkesedésem aztán némileg alábbhagyott, amikor kiderült, hogy Sir Ridley Scott ül majd a rendezői székbe. Minden tiszteletem a mesteré, elvégre olyan remek és innovatív sci-fiket készített, mint az Alien vagy a Szárnyas fejvadász, de amikor legutóbb a műfajban alkotott, annak igencsak csúfos lett a végeredménye (igen, rád gondolok, Prometheus, állj a sarokba és szégyelld el magad). Így amikor beültem a moziba, bevallom, voltak bizonyos fenntartásaim. De ezek az első félóra után mind el is szálltak, és végül nagyon kellemeset csalódtam.
A könyv egyik erőssége mindenképpen az volt, hogy az abban szereplő adatok tudományos szempontból hitelesnek mondhatóak (Weir bevallása szerint ez alól egyedül a homokvihar kivétel, mert a tudomány jelenlegi állása szerint a Marson nem fordulnak elő ilyen intenzitású viharok). Ehhez idomul a könyv nyelvezete is, így rengeteg szakkifejezéssel találkozhatunk a szövegben. Mindezt egy hollywoodi filmre nehéz átültetni, hiszen nem várhatjuk el a közönség minden tagjától, hogy doktori végzettsége legyen fizikából és kémiából. De a Mentőexpedíció szerencsésen veszi ezt az akadályt: minden okfejtést világosnak és érthetőnek találtam, pedig én aztán agyilag tényleg zokni vagyok a reáltudományokhoz. A könyv másik jellegzetessége, hogy a cselekmény jelentős része Watney naplóbejegyzéseiből bontakozik ki. Mozgóképen ezt még nehezebb átadni, így ezt úgy oldották meg, hogy Watney a gondolatait az írásos forma helyett egy videónaplóban teszi közzé.
Technikai téren egyáltalán nem érheti panasz a filmet. A Mars egyszerűen gyönyörű, a földöntúli tájon barangoló asztronauta látványa csak még jobban ráerősít a tudatra, hogy Mark Watney teljesen egyedül van, és hogy mennyire kiszolgáltatott a mostoha körülményeknek. A Hermes-űrállomás és a földi helyszínek is hasonló részletességgel vannak kidolgozva, és nekünk, magyaroknak külön szívmelengető lehet a tény, hogy a NASA központjának a Bálna, a Kínai Űrközpontnak pedig a Művészetek Palotája szolgáltatta a díszletet (az egyik snittben még azt is látni lehet, ahogy a háttérben elhalad egy HÉV). Az aláfestő zenéket is hasonló tudatossággal válogatták meg, és bármennyire is utálja Watney a 70-es évek diszkózenéjét, a felcsendülő dallamok azért jól illenek az adott jelenetekhez.
A színészek teljesítményéről is csak jókat tudok mondani, mind jól hozzák az általuk megformált karaktereket. Bár számos ismert színész és színésznő játszik a filmben, mint például Jessica Chastain, Sean Bean vagy Chiwetel Ejiofor, azért a Mentőexpedíció mégis egy igazi one-man show, amiben Matt Damon viszi a prímet, aki karrierje egyik legjobb alakítását hozza. Úgy képes életet vinni Mark Watney figurájába, mintha egy az egyben a könyv lapjairól lépett volna elénk, és remekül visszaadja a karakterre jellemző szarkazmust, humort és életigenlést, valamint az „akkor is túljárok ennek a kibaszott bolygónak az eszén” attitűdöt.
Van még egy vetülete a regénynek és a filmnek, melyben eltérnek a műfaj mostanság népszerű darabjaitól. Az utóbbi években a sci-fik egy jelentős része az emberi lélek árnyoldalait mutatta be, és úgy általában véve a pesszimista világkép volt rájuk jellemző. Ebben a közegben üdítően hat a Mentőexpedíció az optimista hozzáállásával, ahogy az egész Föld képes együttműködni egyetlen ember, Mark Watney megmentése érdekében. Ez a történet igazi tisztelgés az emberi találékonyság és összefogás előtt, és teszi mindezt túlzások és csöpögős érzelgősség nélkül.
Számomra a Mentőexpedíció vitán felül az utóbbi évek egyik legjobb sci-fije, és simán Sir Ridley Scott legjobb filmje a Gladiátor óta. Nagyon remélem, hogy ez a film tendenciát fog teremteni, és talán képes lesz újra meghonosítani az okos sci-fi műfaját Hollywoodban.
