Christian Cantamessa eddig a videójátékok világában próbálgatta a szárnyait, de most úgy döntött, ideje valamit leraknia az asztalra a filmiparban is. Bár a Shadow of Mordor és a Red Dead Redemption rendezése, története mondhatni hibátlanul volt kivitelezve és tálalva, ez még nem jelenti azt, hogy a dolog bizony működni fog egy másik műfajban is.
Az ígéretesen induló film alaptörténete szerint a világunk elpusztult, köszönhetően annak, hogy voltunk akkora kretének, hogy ledobáljuk egymást néhány biológiai fegyverrel. Alapjáratban ezzel így nem is lenne probléma, ha nem akarták volna szépen felvezetni nekünk. Az ilyen helyzetekben egyszerűen elég, ha a karakterek nagyjából elmondják, hogy mi történt, miért is vannak bezárva egy lyukba és mi a dolguk. Sajnálatos módon a rendező egyszerűen nem tudja beosztani az időt, nem tudja, hogy miből mennyi fog beleférni a filmjébe és azt sem, hogy ezeket mikor és hogyan kéne adagolnia. Ez azért rettentően szomorú, mert az Air egyébként egy jó film is lehetne.
Bauer (Norman Reedus) és Cartwright (Djimon Hounsou) egy rakétasilóban tengeti napjait az apokalipszis után. Lakhelyük nincs túlságosan felszerelve, nem hipermodern és jól érződik az egész hangulatán, ezt SOS rakták össze az ország legjobbjai, hogy ezzel biztosítsák valamilyen szinten az emberiség túlélését. Természetesen nem kell megijedni, nem Bauer és Cartwright az, aki majd elveti magvait a jövő generációjában, hanem azok, akiknek az álmaikat őrzik.
A két karbantartónknak az a dolga, hogy félévente, mikor felébrednek a hosszú álomból, ellenőrizzék, minden megfelelően működik-e, hogy nem égett-e ki egy körte, a pornó újságokat nem lopta-e el valaki, szóval az ilyen alapvető funkciók meglétét nézegetik… ja és persze azt, hogy vajon mérgező-e még a levegő a felszínen.
Ez így egészen izgalmasan hangzik, a képi világra se lehet panasza a nézőnek, de sajnos a rendező egyszerűen képtelen megfogni a helyzetet. A karaktereket egy ideig megfelelő ütemben építi és úgy adagolja az információkat, hogy a néző ne veszítse el az érdeklődését. Ám egyszer csak megbolondul, és még az esélyt is elveszi magától, hogy az általa felépített történet érdekes lehessen. Ezt még csak nem is azzal viszi véghez, hogy teletűzdeli a sztorit nem oda való dolgokkal, hanem azzal, hogy ezeket a tölteteket ráadásul még rosszul is csempészi bele.
Sajnos ezen nem fog segíteni a középszerű színészi játék és az sem, hogy egyébként a film tényleg jó lenne. Az ember leül, végignézi és elfogadja a klisés befejezést, de mégis marad egy kis űr a film után. Itt mutatkozik meg leginkább a rendező filmek terén tapasztalható inkompetenciája, mert végig bennünk lesz az érzés, hogy ennek bizony egy egész sorozat kellett volna. A videójátékoknál nem ritka, hogy a történet húsz órányi játék után ér véget, és talán ez okozta a vesztét ennek a filmnek is. Christian Cantamessa felépített egy jó történetet, egy post-apokaliptikus világgal, egy pszicho-thrillerrel megspékelve, de a másfél óra nem volt neki elég, hogy ezt megfelelően tálalja.
