Christopher Moore ismét beletenyerelt a közepébe a dolognak. Shakespeare átiratot készíteni merész vállalkozás, kritikusok ezrei fognak majd a torkának esni a legapróbb hibái miatt is. Központi karaktere, Tarsoly, a fekete bolond, nemhogy felforgatta Lear király életét, hanem egyenesen komédiát faragott belőle.
Nagy falat lesz viszont ez a vájt fülűek és szeműek számára, mert nem csak a Lear királlyal kapcsolatos jegyzeteiket kell elővenniük, hanem az egész féléves reneszánsz kurzus anyagát, ha bele akarnak kötni Moore-ba. Nem érdemes ugyanis a legerősebb stílusjegyénél – a káromkodásnál – leragadni, az író világát és karaktereit is legalább olyan cifrán és körültekintően építi fel, mint a trágár szavak rendszerét. Ráadásul a korhoz igazítja és lábjegyzetekkel látja el az adott kifejezéseket, hogy az azt cincálni kívánó irodalmárok is érezzék az iróniát.
Lear, kit mindenki leír!
A sokak által gyenge darabnak tartott Lear király Moore átiratában talán gyengébbnek tűnik, mint valaha. A sok ármánykodás és cselszövés sokkal inkább a brazil szappanoperákat idézi meg, mint a dicső Britannia uralkodóinak pompáját. De nem is Christopher Moore írta volna, ha nem figurázná ki azt a sok felesleges giccset, ami a korban divatos volt. A karaktereket viszont többnyire nem alakította át, Cordélia, Regan és Groneril pont olyan, mint az eredeti drámában. Az író csak kihangsúlyozta azokat a vonásokat, amelyek az eredetiben a lányok vesztét okozták. Egyikük sem komplex karakter, Moore csak egy vonásukat domborította ki, de Tarsoly kivételével szinte mindenkivel így tett. Talán még a szellem kivétel ez alól, de róla többet beszélnek a regényben, mint ahányszor megjelenik. A szerző nagyon jól kifigurázta Shakespeare túlvilágmániáját, szinte mindenhol van egy rohadt szellem. Vagy legalábbis valami túlvilági jelenség, aki megmondja a tutit.
Moore térképpel indít, bár nem valami részletessel, csak azokat a városokat és helyszíneket mutatja, amik fontosak a regényben, de talán az útvonalakat is ki lehetett volna emelni, hogy még jobban követhessük a cselekményt rajta. De így is látszik, hogy a szereplők jó sokat szaladgálhattak szerte Britanniában, ahhoz képest, hogy milyen gyorsnak tűnnek az események.
Nekem nagyon tetszett még a felvonásokra való tagolás is, bár olyan sok funkcióját nem láttam, azon kívül, hogy az író rá akart húzni egy színházi tagolást a regényre. Viszont esélyes, hogy minden posztmodern iránt rajongó olvasója szívébe belopta magát a felvonásokhoz tartozó idézetekkel. Lear király idézet a Lear király átiraton belül, mon Dieu, micsoda ötlet! Ezen aztán lehet csámcsogni szakmai körökben! Az utolsó felvonás kivétel ez alól, ott a Lóvátett lovagokból idéz, és talán ez a legtalálóbb az összes közül. Egyrészt mert egy komédia egyik részletét vette ki, és az utolsó felvonásban borul fel teljesen a Lear király eredeti cselekménye. Ráadásul a Lóvátett lovagokban megjelenő szexualitás utalásként is értelmezhető Cordélia és Tarsoly viszonyára.
A bolond segglyuk és a bolond szél esete
Tarsoly, a fekete bolond, aki folyton viccet csinál mindenből és a legrosszabb helyzetben is megtalálja a humorát, ízig-vérig Moore-os karakter, le sem tagadhatná szülőapját. Ő a történet mesélője is, amit ő nem tud, azt mi sem tudjuk. Moore jellemző vonása, hogy egy sidekick karakterből csinál főhőst, pontosabban antifőhőst. A Biff evangéliuma is hasonló volt, gyakorlatilag most is fogott egy ismert könyvet, és fejjel lefelé kezdte el olvasni. A Lear királyt is sorról sorra cincálta szét, Tarsolyon keresztül kiemelve a ma már nevetségesnek ható jeleneteket (például Lear kirohanását a várból és az utána következő rinyát) és modernizálta őket. Tarsoly az író fekete humorának szócsöve is, nem múlhat el felvonás anélkül, hogy legalább 3 új szinonimát ne lőjön el az elsődleges férfi nemi jelleggel kapcsolatban.
Christopher Moore Bolond című regénye egyszerűen zseniális, nagyon jól kiparodizálja a Shakespeare által hagyott (segg)lyukakat a Lear királyban. Ismételten bebizonyította, hogy nem fél a kritikusok rohamától és kritizálni meri azt is, ami sokak számára szent, ha szerinte nem annyira tökéletes. És egyáltalán nem biztos, hogy a bolond lyukból bolond szél fúj.
