Richard Morgan Valós halál című regényének recenziója
Betöltés. Mit tegyünk, ha szétdurrantjuk a fejünket egy energiafegyverrel, de másnap, amikor jobban leszünk, már nem értjük, hogy miért tettük? És mit tegyünk akkor, ha mellékesen több száz évesek vagyunk, és elképesztően gazdagok? Laurens Bancroft úgy véli, tudja a megoldást: felbérel egy apróbb-cseprőbb botlásai miatt éppen jó pár évre hűvösre került, magasan funkcionáló pszichopatát, az ex-elitkatona Takeshi Lev Kovacsot, akit arra képeztek ki, hogy renitens kormányokat döntsön meg (no azért nem egyedül). Kovacs, más lehetősége nem lévén, nyomozni kezd, ám ez többekben komoly ellenérzéseket kelt…
A burok. Kezdjük rögtön a negatívummal: nem tetszik az új kiadás borítója. Tudom, tudom, szép is, igényes is, a sárga címbetűk is nagyon eltaláltak, de összességében az első kiadás borítója számomra sokkal egyedibb és kifejezőbb.
A tudat. A Valós halál – Richard Morgan első regénye – nem csak egyszerű sci-fi (bár akként is megállja a helyét), hanem egy transzhumanista jegyeket mutató cyberpunk világba oltott hardboiled akció-krimi is. Eredetileg 2002-ben jelent meg angolul, és 2006-ban magyarul; most a magyar második kiadás alkalmából olvastam el – újra.
Transzhumanista sci-fi. A tudattárolással az emberiség levetette bábját, és legyőzte egyik legnagyobb ellenségét, a halált. A szerző következetesen végigviszi a koncepciót, és nem habozik megmutatni a technológia társadalmi hatásait és árnyoldalait sem. Különösen dicséretes, ahogy Morgan a vallások (ebben a regényben a katolikusok) reakcióját is bemutatja a tárolásra, illetve ahogy egyes szereplők (gusztustalan, de találékony módon) ebből hasznot húznak. Ahogy a világ, úgy a technológia is a kis részletektől lesz élő és hiteles, mint amikor Kovacs szépen levezeti, hogy mi szükség van virtuális vallatásra, ha már megszereztük valaki tudattokját. A sorozat másik meghatározó sci-fi eleme, a marsi civilizáció még csak említés szintjén, kis villanásokra jelenik meg, de a szédítő távlatokba vezető perspektívát már itt is sejtetni engedi a szerző. Harmadikként pedig ott van az önmagát tulajdonló szálloda, a Jimi Hendrix képében megjelenő Mesterséges Intelligencia.
Cyberpunk világkép. Miközben Bancroft ügyei után kutakodik, Takeshi Kovacs nem az emberi civilizáció szebbik arcát látja. A dekadens földi nagyváros, Öbölváros fuldoklik a materiális és morális mocsokban. Mindenki, akivel találkozunk az bűnöző, áldozat, vagy az elnyomó status quo fenntartásában érdekelt. A gazdagok bűnözőket vásárolnak maguknak, hogy elvégeztessék a mocskos melót, és ami az emberi élet értékét illeti, arról ez a véleményük:
Az emberi életnek önmagában nincs semmi belső értéke. A gépek pénzbe kerülnek. A nyersanyag kibányászása pénzbe kerül. De az emberek? – halk köpködő hangot hallatott. – Embert mindig tudsz szerezni. Az emberek úgy szaporodnak, mint a rákos sejtek, ha akarjuk, ha nem. Túlkínálat van, Takeshi. Akkor meg miért lennének értékesek? Tisztában van vele, hogy olcsóbb felvenni és feláldozni egy kurvát, mint telepíteni és lefuttatni ugyanennek a virtuális változatát? A valódi emberi hús olcsóbb, mint a gépek. Ez korunk egyik legfontosabb igazsága.
Bűbájos, nemde bár?
Hardboiled akció-krimi. A Küldöttek tananyagából hiányoznak azok az órák, amikor Sherlock Holmes és Hercule Poirot nyomozati módszerét oktatnák, ezért a nyomozás inkább Sam Spade és Philip Marlowe stílusában zajlik: Kovacs addig jár a gyanús alakok nyakára, amíg azok idegesek nem lesznek, és idegességükben valami hibát nem követnek el. Mondjuk rátámadnak Kovacsra. Vagy lelövik, elrabolják, esetleg megkínozzák. Életben hagyják. És Kovacs nem habozik ellenük fordítani a hibáikat. Meg a Nemex rombolófegyvert.
És akkor még nem beszéltünk a nőkről, megannyi külön-külön is halálos femme fatalról, akik úgy döngik körül hősünket, mint húst a légy. Ortega, a rendőrhadnagy, Miriam, Bancroft felesége, Trepp, a bérgyilkos, és persze Sarah, akit ugyan a prológusban lelőnek, de ugye ebben a világban ez nem jelent semmit sem. Kovacs néhányukkal lefekszik, néhányukat lelövi, néhányuk miatt pedig őt lövik le, a legnemesebb film noir hagyományok szellemében.
Apropó, lelövés: a harcok a regényben kellően brutálisak és hitelesek, nem esnek sem a hiteltelenség, sem a túlrészletezettség hibájába.
Takeshi Lev Kovacs. Mindenhonnan hozzá jutunk vissza, és minden tőle indul el, mert a regény szíves-lelke, és – szintén a hardboiled tradícióknak megfelelően – egyes szám első személyű narrátora is. Kovacs egy profi bűnöző, ex-katona, egy kőkemény pszichopata, akinek az erőszak olyan természetes ösztön, mint nekünk a lélegzetvétel; ugyanakkor (1. paradoxon) szilárd morális elvei vannak, amelyek rendszeresen bajba sodorják, és (2. paradoxon) még mindig ő az egyik legtisztább karakter, mert ő legalább próbál helyesen dönteni, miközben a világ körülötte a saját mocskába fullad.
Kovacs legmeghatározóbb érzelme a harag, de ne valamiféle dühös ingerültségre gondoljunk, hanem valami sokkal áthatóbbra. A benne fortyogó, őselemi erejű haragot önkéntelenül is párhuzamba állítottam az Ílion ógörög hőseiben tomboló haraggal. Nem hagyja, hogy elhessegessék azzal, hogy „ez csak üzlet, semmi személyes”. Személyessé teszi.
A személyes ügyek, ahogy azt mindenki kurva bőszen hangoztatja, nem személyes, hanem politikai ügyek. Ezért, ha valamelyik idióta politikus, valamelyik hatalommániás barom olyan célkitűzéseket próbál megvalósítani, amelyek ártanak neked vagy szeretteidnek, NYUGODTAN VEDD SZEMÉLYES SÉRTÉSNEK. Baszd fel az agyad!
Az Igazság Gépezetének működése nem neked kedvez, mivel lassú és rideg, ráadásul tokkal-vonóval az ő kezükben van. Csak a kisembernek kell szenvedni az Igazság markában. A hatalom teremtményei vigyorogva összekacsintanak, és kicsúsznak a törvény szorításából. SZEMÉLYESSÉ kell tenni a dolgokat. Okozz annyi kárt, amennyit képes vagy. ÉRTESD MEG VELÜK, HOGY MIRŐL VAN SZÓ. Ha így állsz hozzá, sokkal nagyobb esélye van, hogy legközelebb komolyan vesznek. És veszélyesnek tartanak. Jól vésd az eszedbe, a nagymenők és a kisemberek között egyetlen különbség van csupán; az egyiket komolyan veszik, a másikat nem, az egyiktől tartanak a másiktól nem. Ez az EGYETLEN különbség. A nagymenők megkötik az üzletet. A kisembert meg eltapossák. Aztán időről-időre hozzáteszik, hogy az egész csak üzlet, így mennek a dolgok, kemény világban élünk, de semmi SZEMÉLYES NINCS A DÖNTÉSÜK MÖGÖTT. Ne törődj azzal, hogy szó nélkül eltaposnak, kirúgnak, brutálisan megkínoznak és kivégeznek. Tudod, mit mondok, a kurva anyjukat. Ne hagyd magad! Tedd személyessé a dolgot!
Kiértékelés. Ahogy a bevezetőben már utaltam rá, nem először olvastam a regényt. Olvastam annak idején, amikor megjelent, és akkor is, amikor kijött a trilógia másik két kötete (Törött angyalok, Dühöngő fúriák), valamint pár éve, és most. Testvérek között is öt alkalom, így nem okozhatok nagy meglepetést azzal, hogy szerintem ez egy nagyon jó regény. Hiteles világ, érdekes főszereplő, pörgő akció és fogyasztóbarát filozófia: mind-mind önmagában is remek regényelem, együtt pedig zseniális elegyet alkotnak. Tízből tíz tudattok.
