Nem szoktam hinni a könyvek borítójára nyomtatott, lelkendező szövegekben, amelyek szerint az adott regény „Lenyűgöző… monumentális… elképesztő…”, sőt, egy időben még azzal is szórakoztam, hogy kiegészítettem az efféle szövegeket: „Lenyűgöző, hogy ezt ki merték adni, a monumentális unalom fojtogatott, elképesztő ostobaság lenne pénzt adni ezért.” Hogy miért jövök elő most ezzel? Mert a jelen értekezésünk tárgyát képező regény esetében a mostanság reneszánszát élő vér&mocsok fantasy kiemelkedő szerzőjének, Joe Abercrombie-nak a hátsó borítóra írt szavai („Kompromisszumoktól mentes, merész és kegyetlen regény.”) tökéletesen igazak. Az acél emléke tökön szúrja a kompromisszumokat, az arcukba térdel, aztán meggyalázza a holttestüket – de nem feltétlenül ebben a sorrendben…
A regény sorra rácáfol a zsánerrel kapcsolatos elvárásainkra. Három szálon fut a cselekménye, de ez a három szál egyformán érdekes, a feszültséget végig fenntartja. A főszereplő, Ringil Eskiathot nemesember és háborús hős, aki megmentette az emberiséget; de férfi létére férfiakkal szeret baszni, ezért a társadalom számkivetettjeként éppen a legjobb úton halad, hogy halálra igya magát egy világvégi koszfészekben. Sárkányvész Egar az északi lovas nomádok egyik klánjának főnöke és sárkányölő; aki szenved saját klántársai korlátolt szűklátókörűségétől, akik viszont megvetik őt istenkáromló viselkedése miatt. Archeth Indamaninarmal a világ leghatalmasabb emberének egyik bizalmasa, akinek még az apróbb tiszteletlenségeket is elnézi a császár; csak éppen félvér, akit a saját népe, a kiriathok hátrahagytak, amikor eltávoztak erről a világról (nem meghaltak, eltávoztak).
Apropó, kiriathok. Itt megemlékeznék a regény egyik, a befogadást megnehezítő tényezőjéről, nevezetesen az információadagolásról. Ha az olvasó követni akarja a cselekményt, az első százötven-kétszáz oldalon teljes erőből úsznia kell az árral. Itt nem csepegtet a szerző finoman apró kis információmorzsákat, hanem egyenesen bevágja a történetet a mély vízbe. Az sem segíti elő a könnyű megértést, hogy a könyvben szereplő három kultúra tagjai, teljesen logikus és életszerű módon, más-más néven ismernek és emlegetnek bizonyos dolgokat, és beletelik némi időbe, mire összerakjuk a képet. Én speciel szeretem az olvasó ilyenfajta bevonását és megdolgoztatását (anno a Kvantumtolvajt is nagyon szerettem), ha amúgy rendben van a könyv, de van, akit – teljes joggal – nagyon frusztrál, ha ilyen hosszasan nem kap kapaszkodókat.
A másik vízválasztó, ahol vélhetően néhány olvasó kezéből kifordul a kötet, – azt hiszem, hogy ez a főszereplő szexuális orientációját ismerve nem számít spoilernek – a naturalista stílusú melegpornó jelenet lesz. Ott aztán van minden, és most nem túlzok (és nem, nem fogom ennél jobban kifejteni). Azt is mondhatnám, hogy meleg helyzet volt átjutni rajta, de az olcsó szóvicc lenne. A francba, mégis kimondtam…
Talán ez a két olyan elem, ahol kidomborodik a regény merészsége, mert mind az olvasó ilyen mértékű bevonása, mind az explicit szex-jelenetek (kivált a nem-konvencionális felállásban) alkalmasak arra, hogy megvadult paripaként rázzák le magukról azokat az olvasókat, akik nem elég elszántak vagy elkötelezettek. Mégis úgy vélem, érdemesen megkapaszkodni a nyeregben, mert Morgan kifejezetten izgalmas – még ha kissé mocskos – utazásra hív minket.
A szép új világ – egyelőre átvitt értelemben, de lesz ez még így se – szétrohad és elzüllik, és délen a habzó szájú, intoleráns vallási fanatikusok is egyre nagyobb hatalomra tesznek szert; és közben ugye a jövendölés szerint „sötét úr közeleg”. A világ tehát rohad, hősei pedig a véres, mégis dicső múlt emlékeibe temetkeznek. Ebbe a helyzetbe kavar bele Ringil anyja, amikor a fia segítségét kéri. Ringil pedig az általa ismert két módszerrel lát munkához: férfiak ágyában forgolódik, és fegyverrel kényszerít másokat, hogy segítsenek.
Közben az események örvénye beszippantja két régi fegyvertársát is, és amikor a szálak végre összefutnak, a regény fokozatosan egyre magasabb sebességbe kapcsol. Olyannyira, hogy olvasás közben nagyon sokáig – konkrétan az utolsó ötven-hatvan oldalig – nem hittem el, hogy egy befejezett történetet fogok kapni, annyira lassúnak tűnt a tempó. (Hasonló gyanú mérgezi a szívem a Királygyilkos-trilógia kapcsán, ahol szintén nem látom, hogy Rothfuss hogy fogja ezt a roppant hömpölygő mesefolyamot egyetlen (!), ha még olyan vastag kötetben is lekerekíteni.) A várakozásomhoz képest kellemesen csalódtam, mert Morgan megcsinálja a szinte-lehetetlen kihívást, és Az acél emléke úgy egy önmagában is élvezhető, kerek egész, hogy nem érződik összecsapottnak.
Mondom ezt úgy is, hogy ez még érezhetően csak bevezető egy nagyobb történethez. A regény ugyanis az eredeti kiadástól számítva háromévente kapott egy-egy folytatást, és mára trilógiává hízott: a másik két része a The Cold Commands és a The Dark Defiles. Viszont éppen az előbb említett „önmagában is megáll” vonása miatt, ez a trilógializálódás – van ilyen szó? most már van – nem érződik rókabőr-lehúzásnak, inkább örömmel várhatjuk a történet folytatását.
Örömmel, mert Az acél emléke nagyon jó. Brutalitása és szokatlansága nem öncélú, hanem teljes mértékben a kiváló, plasztikusan ábrázolt és életszerű karakterek bemutatását szolgálja, a lassú építkezés után pedig nyaktörő iramban száguld a lenyűgöző finálé felé – hogy amikor már azt hisszük, vége a darálásnak, még kegyetlenül egy utolsót rúgjon szegény, gyanútlan olvasóba. Kilencből tíz kiriath penge.
