Prescriptum
A szerző némileg elfogult a téma iránt: a Görög regék és mítoszok volt a harmadik könyv, amit életében elolvasott. Továbbá nem részesült bölcsészettudományi képzésben, ezért még hisz abban, hogy az intertextualitás a szerző kiterjedt műveltségének és játékos kedvének eredménye. Végezetül, ha nehezen is, de sikerült lebeszélni arról, hogy a cikket hexameterekben írja meg.
Vágyat. Emésztő vágyat érzek a következő rész elolvasása iránt.
Kezdjük is azzal, hogy leírom az Ílion legnagyobb – és talán egyetlen említésre méltó – hibáját: ez nem egy történet, ez csak egy történet első fele. Nem is akar önmagában élvezhető egész lenni, ami talán jobb is, de az olvasónak fel kell vérteznie magát rá: nem fog választ kapni minden kérdésre. Sőt, a kapott válaszok csak további kérdéseket vetnek fel, általában rögtön kettőt-hármat. Viszont a regény olyan jó, hogy ez nem akkora baj.
És folytassuk egy jó hírrel, ami jó hír a reménybeli olvasónak és a kiadónak is! Az Ílion egy mestermű. Továbbá szépirodalmi sci-fi; ha valaki ezt a kategóriát nem tudja elképzelni, az csak tegyen egy próbát ezzel a regénnyel. Erényeit annak idején a kritika is értékelte: 2004-ben jelölték a Hugo-díjra és a Locus-díjra is, utóbbit meg is nyerte.
A cselekmény három szálon halad, amelyeket kezdetben látszólag igen nagy távolság választ el, ám később egyre közelebb kerülnek egymáshoz, hogy aztán egyetlen főszállá kezdjenek formálódni.
Az első szál a Marson dúló, görög héroszok által vívott, de a fejlett technológiai eszközök egész fegyvertárát birtokló istenek és istennők által mozgásban tartott trójai háború körül bonyolódik. Az események jelen idejű E/1. narrátora dr. Thomas Hockenberry – a másik két szálon a narráció múlt idejű E/3. –, egy XX-XXI. századi szkholiaszta, azaz Homérosz-kutató, akit társaival együtt az istenek azért támasztottak fel, hogy felügyeljék a trójai háború újrajátszásának menetét. Egy újabb vérontással és mészárlással teli napon az egyik isten új feladatot ad a már kilenc éve újra élő Hockenberrynek, ezzel pedig drámai események sora veszi kezdetét.
A második szál a Földön játszódik, ahol a Haldokló Föld dekadenciáját is megidéző, gondtalan semmittevésbe süllyedt emberiséget szervitoroknak nevezett gépszolgák és a rejtélyes vojnixok szolgálják ki, miközben arra várnak, hogy a poszthumánok maguk közé fogadják őket. Felbukkan köztük egy Harman nevű férfi, aki azt állítja, hogy tud olvasni, és aki többre vágyik a kényelmes életnél. Ráveszi a szép Adát, a bronzöntéssel kísérletező Hannah-t és az elkényelmesedett Daemant, hogy keljenek vele útra, felkutatni egy legendát – ám később kiderül, hogy a kaland csak akkor kezdődik, amikor a legendára rábukkannak.
A harmadik szál a Jupiter holdjairól indul, ahol a Hans Moravecről elnevezett moravecek, az eredetileg ember alkotta, de már többé-kevésbé önálló létezést folytató gondolkodó gépek élnek. Négy moravec a Jupiter négy holdjáról felsőbb utasításra egy expedícióra indul, hogy megnézzék, mi lett azóta, hogy a népük elvált a poszthumánoktól – és hogy megmentsék talán az egész univerzumot. Útközben Mahnmut és Orphu, a két moravec hosszas párbeszédeket folytat Shakespeare és Proust művészetéről, hogy jobban teljen az idő – ám amikor elérik úti céljukat, finoman szólva sem az fogadja őket, amire számítottak.
Ez a három szál ráérősen kanyarog, miközben a tétek fokozatosan emelkednek, míg végül összeérni látszanak az eddig függetlennek tűnő cselekményelemek, és felsejlik valami a háttérben rejtőző titkokból. De tényleg csak sejlik, Simmons a nagy leleplezéseket szemlátomást a második kötetre tartalékolta.
A fontosabb karakterek – Hockenberry, Daeman, Harman, Ada, Savi, Mahnmut és Orphu – kidolgozott, érdekes és hiteles személyiségek; ellenben a mellékkarakterek, elsősorban a görög istenek és héroszok nélkülözik a különösebb mélységet, és néha csak egy jelzős szerkezetből áll a személyiségük. A főbb karakterek egymástól is eléggé különböznek, és azt hiszem, hogy mindenki találhat közülük magának kedvenceket – az enyémek (azok közül, akiket spoiler veszély nélkül megnevezhetek) Daeman, Orphu, Odüsszeusz, és az abszolút mellékszereplő, Nightenhelser szkholiaszta, Hockenberry kollégája.
A karakterfejlődés hihetően van ábrázolva, nincsenek kellő előkészítés nélküli, légből kapott megmozdulások, és a regény központi konfliktusának felszínre kerülését is jól megalapozza és szépen, fokozatosan vezeti be Simmons – de erről nem írok részletesebben, hogy ne rontsam el annak az élményét, aki még nem olvasta. Érdekesség, hogy mindhárom szál esetében vannak bizonyos pontok, ahol bizonyos karakterek saját magukat is meglepő hősiességet találnak magukban, és ezzel megváltoztatják az események menetét.
A nyelvezet és a stílus kellőképpen egyedi: felkelti és fenntartja az érdeklődést, de nem válik öncélúvá vagy elidegenítővé. Nem tudom, mikor éreztem utoljára kényelmetlenül magam egy harcjelenet olvasása közben, de a trójai síkon folyó ipari öldöklés kifejezetten a hatása alá vont engem. Ezúton is emelem kalapom a magyar fordító, Huszár András előtt, aki igazán remek munkát végzett. Talán egyetlen kis makula a fejezetek végén függőben hagyott akció (cliffhanger) technikájának kissé hatásvadász mennyiségben történő alkalmazása, de őszintén megmondom, hogy olvasás közben ez sem zavaró: efféle biztatás nélkül is vágytam a regény minél sebesebb továbbolvasására.
A kötet külső megjelenése méltó a belbecshez. Az erőteljes vörös-fehér-fekete színek nagyszerűen reflektálnak a regény témáira, a haragra és a háborúra, a tűzre és a vérre, az ártatlanság elvesztésére és az újjászületésre. Ami pedig a borítófestményt illeti, az szerintem egyenesen zseniális: hátborzongatóan hatásos, ahogy a görög harcos testén át a csillagköd (nebula) látható. A szöveg tördelése letisztult és jól olvasható, nem fárasztja a szemet, ami azért egy ilyen szép vastag kötetnél nem utolsó szempont.
Összességében az Ílion egy káprázatosan grandiózus, szellemet gyönyörködtető mestermű, a sci-fi zsáner és a posztmodern irodalom gyöngyszeme. Ajánlom mindenkinek, aki nem lesz rosszul az intertextualitástól vagy a nagyon minimális technoblablától – de talán még nekik is érdemes tenni egy próbát a kötettel. A gondosan megírt szöveget az Agave Kiadó szép és praktikus külsőben prezentálta, így juttatva az olvasókat teljes spektrumos élményhez.
Természetesen átfogó képet csak a második kötet ismeretében kaphatunk az Ílion-duológiáról, de az Ílion regény egy nagyszerű alkotás, amit érdemes olvasni. Ötből öt poszthumán ógörög.
