A Life is Strange egy epizódikus kalandjáték, ahol a döntéseink függvényében alakul a történet. A játék a Square Enix gondozásában jelent meg januárban, és október 20-án kapta meg az utolsó, lezáró epizódját.
Aki játszott már Telltale művel az nagyjából tudja, hogyan is néz ki egy ilyen játék. Adva vagyon egy történet, ami bizonyos helyzetekben döntések elé állít minket, hogy aztán azok alapján rakja össze a mi saját kalandunkat. Ebből következik, hogy lehetetlen egy végigjátszás alatt minden lehetséges opcióba betekinteni, kénytelenek leszünk többször is neki ugrani, ha szeretnénk 100%-ra teljesíteni a játékot.
Történetünk főhőse Max Caulfield, egy átlagos geek lány, aki most kezdi pályafutását a Blackwell Akadémián, mint első éves és szerencsétlenségére egy Alan Wake-es szituációba keveredik már rögtön a játék elején. Hatalmas vihar, tornádó, világítótorony… szóval semmi kellemes.
Hála égnek hamar kiderül, hogy az egész csak egy álom volt, még akkor is, ha rettenetesen élethűnek hatott szerencsétlen lány számára. Na, de minden rendben van, Mr. Jefferson éppen órát tart és hősünk biztonságban van a pad mögött. A játék már itt is megmutatja, hogy mennyire fantasztikus és mennyi időt öltek bele a készítők, mivel nem csak Max, de mi magunk is úgy érezhetjük, hogy tényleg beültünk egy fotográfia órára. Megtudhatjuk például, hogyan alakult ki a selfie, ki készítette az első annak mondható képet és miért, szóval érdemes figyelni!
A játék egyébként végig erőt fektet abba is, hogy folyton érdekes információkkal szolgáljon nekünk. Bármit csinálunk, bármerre megyünk, mindenhol hallhatunk néhány érdekességet és tanulhatunk új dolgokat. Amikor például megvizsgálunk egy kamerát, Max ódákat zeng róla, hogy miféle, hogyan készült, miért olyan nagyszerű és mennyire tetszik neki. Ez egy hatalmas plusz pont a játéknak, hogy nagyon informatív és lehet belőle tanulni is. Akit nem érdekel a fotózás, az se csüggedjen, nem csak ezzel kapcsolatban kapunk majd tudásanyagot, lesz itt egy csomó minden más is, de inkább haladjunk.
Max tehát éppen felriad egy rémálomból és órán van, ahol éppen Mr. Jefferson, a jóképű és híres fotós magyaráz a diákjainak. Hősnőnk természetesen mindennel foglalkozik, csak az órával nem, köszönhetően a sokkoló élménynek, ezért úgy dönt, hogy az egyetlen dologhoz fordul, ami ilyenkor képes megnyugtatni egy tinilányt: a selfiehez! Természetesen ez nem fogja elkerülni a tanár figyelmét, rögtön el is kezd faggatózni, minek következtében kissé kínossá válik a szituáció, hiszen nem igazán voltunk felkészültek az anyagból.
Az óra véget ér és egy kisebb dorgálást követően Max úgy dönt, hogy elindul a női nem palotájába, a mosdóba, hogy kicsit rendbe szedje magát és lemossa az arcáról a kudarcot, az élet fájdalmait és kicsit egyedül lehessen. Történetünk itt (hol máshol, ha nem a mosdóban…) hatalmas fordulatot vesz. Miközben Max figyelmét egy érdekes pillangó ragadja meg, egy furcsa, váratlan figura esik be a női mellékhelyiségbe, méghozzá Nathan Prescott, az iskola ügyeletes gazdag ficsúrja. Kicsivel utána feltűnik egy kékhajú lány, akivel kisebb konfliktusba keveredik, a végén előkerül egy fegyver is… ami aztán elsül.
A történet itt megmaradhatna egy átlagos, nyomozós sztorinak, de ehelyett ennél egy sokkal érdekesebb és furcsább dolog történik. Ahogy Max a földre zuhanó lány felé nyújtja a kezét, az idő elkezd visszafelé pörögni, majd ismét Mr. Jefferson óráján találjuk magunkat. Szerencsére Caulfield kisasszony nem egy idióta, és a helyzethez képest higgadtan és értelmesen viselkedik. Először is bizonyosságot szerez arról, hogy nem őrült meg, ezt bizonyítván azzal, hogy miután ismét lőtt magáról egy selfiet, Mr. Jefferson eljátszotta vele az előző jelenetet szóról-szóra. Nincs mit tenni tehát, rohanhatunk megmenteni a kékhajú lányt a mosdóba az újdonsült szupererőnkkel.
Így kezdődik tehát a Life is Strange, ami szinte már nem is egy játék, hanem egy interaktív filmsorozat, ami a mi döntéseink alapján fogja a cselekményt alakítani. Ez nem költői túlzás, ez tényleg így lesz. Bár a Telltale Games nagyszerűen muzsikál ebben a műfajban, mégis azt kell, hogy mondjam, alulmaradnak a DONTNOD-dal szemben. A Life is Strange ugyanis jóval több opcióval és kimenetellel kecsegtet minket, mint az előzőleg említett fejlesztő bármely játéka.
A játék megnevezés ezúttal tényleg csak bekategorizálásként van a cím mellett. Nincs szükség reflexekre, nincs szükség arra, hogy taktikus harcokat vívjunk és az ügyességünk sem lesz próbára téve. Olyan lesz ez, mint egy sorozat, annyi különbséggel, hogy az információkért cserébe itt figyelnünk kell majd a körülöttünk lévő dolgokra. Max narrációja nem csak nagyszerű hangulatot fog teremteni, de sokszor segítségünkre is lesz, ha kicsit oda tudunk rá figyelni.
Térjünk ki egy kicsit a megvalósításra, hogy miért is lesz majd felejthetetlen élmény annak, aki belekezd, és miért fogunk újra és újra végigmenni a történeten. Először is a színészi játék rendkívül jó, és érződik, hogy a szinkronszínészek beleadtak mindent. Mindenki azonosult a karakterével, és ez rengeteget segít abban, hogy az utolsó mellékszereplő is kidolgozott, megjegyezhető figura legyen. A történet minden egyes szereplője élettel teli, de olyannyira, hogy nem is tudhatjuk, hogy ki az, aki majd a későbbiekben nagyobb szerepet kap a készítőktől és ki az, aki el fog tűnni az idő előrehaladtával.
Azt, hogy a készítők mennyire figyeltek és törődtek ezeknek a kidolgozásával, semmi sem mutatja jobban, mint például az, hogy Warren Graham, Max geek udvarlója szinte már túlságosan is realisztikusan van felépítve. Egy hétköznapi srác, akin rögtön az elején érződik, hogy mélyebbre ásta magát a friendzone-ban, mint a törpök Móriában. Pedig nem egy rossz arc, hiszen szereti az Akirát, a Twilight Zone-t és egyébként nagy Doctor Who rajongó is. A probléma csupán az, hogy Max nem tekint rá férfiként, mert egyszerűen tényleg nem tudja, hogy hogyan kéne úgy ráhajtani egy lányra, hogy az ne tegye a „csak barát” kalapba rögtön. Ez nem abból fog kiderülni, hogy utána fogunk olvasni a kettejük viszonyának, hanem az előbb említett színészi játékból.
Nem árt tehát figyelnünk a karakterekre, hogy jobban megismerjük őket és rájöjjünk, hogy milyenek is valójában. Van például olyan ártatlannak tűnő lányka, akiben H.R. Giger lelke vetette meg a lábát, és most az ő kacsóin keresztül alkot. Ha Max-szel megvizsgálunk egy szép HDTV-t, akkor megtudhatjuk róla, hogy minden vágya az, hogy a világ legjobb sci-fiét – legalábbis szerinte -, a Final Fantasy: The Spirits Within-t megnézhesse rajta.
A történet végig érdekes, fordulatokban gazdag. Minden egyes döntésnél érezni fogjuk, hogy talán mégsem ezt kellett volna, és óráról-órára változni fog a megítélésünk a szereplőkkel kapcsolatban. Akit gyűlöltünk, azt szeretni fogjuk, aztán pedig lehet, hogy ismét utálni. A sztori végig képes lesz arra, hogy érzelmeket váltson ki belőlünk, olyannyira, hogy az élet legnagyobb kérdéseként fogjuk majd megélni, amikor el kell határoznunk, hogy a gofri vagy a bacon mellett tesszük-e le a voksunkat. Őszintén szólva, ez tényleg a játék egyik legnagyobb kérdése, nem sok hiányzott, hogy innen ne tudjak tovább haladni.
Aki egy igazi kalandra vágyik, lenyűgöző rendezéssel, fantasztikus látvánnyal és igazán jó karakterekkel az mindenképpen vesse bele magát a játékba, mert egy maradandó élmény lesz. A Life is Strange egészen biztos, hogy a műfaj klasszikusa lesz és még évek múlva is emlékezni fogunk rá, mert így kell szórakoztatni az embert.
