Az Aljas Nyolcas Quentin Tarantino legújabb filmje, mégpedig szám szerint a nyolcadik. Sok mindent mond tehát a cím, főleg az eredeti angol, a Hateful Eight, amit mi kicsit találóbbnak gondolunk. A rendező ugyanis valószínűleg érezte, hogy talán ez lesz az a filmje, amit nem fog minden rajongója a szívébe zárni…
Biztos rengeteg rajongó (köztük mi is) várta már ezt a filmet, hiszen aki egyszer rákap a Tarantino filmekre, az nehezen jön le a szerről. Olyan sajátos megoldások, olyan dialógusok és rendezés jellemzi ezeket az alkotásokat, melyeknek hála képtelenség összekeverni őket bármi mással. Az, hogy melyik a legzseniálisabb közülük, azt nehezen lehetne megítélni, hiszen mindegyik más-más témát dolgoz fel egy teljesen más világban… illetve majdnem. A Django után most ismét egy westernt kaptunk, és a hasonlóság sajnos nem merül ki ennyiben.
Történetünk középpontjában – a címnek megfelelően – nyolc (vagy kilenc, vagy tíz) ember áll és a közöttük kialakult szerencsétlen helyzet. Bár azt hinnénk, hogy ez egy lövöldözős, akcióval teli csihi-puhi lesz, erről szó sincs. Ez a film arról szól, hogy különböző úton-módon összeverődött emberek egy hóvihar miatt egy házban rekednek, és megpróbálják kitalálni, hogy ki lehet közöttük a farkas. A golyók helyett itt először szavak repkednek majd egymás felé, a fegyverek pedig csak ezután fognak elsülni. Itt sokkal inkább a karaktereken van a hangsúly, mintsem a cselekményen. Ez persze nem feltétlen jelent rosszat, hiszen számtalan filmet láttunk már, aminek ez jól állt, ilyen például Az őslakó (Jani, miért?!), amit egyébként mindenképpen érdemes megnézni, ha még nem tettük.
Az viszont számomra érthetetlen, hogy Tarantino miért tartotta szükségesnek, hogy 70mm-es, Ultra Panavision formába készítse el ezt a filmet, mivel ezt semmi nem indokolja. Nem csak a magyar, de a külföldi mozik nagy része sem rendelkezik a megfelelő felszereltséggel ehhez a változathoz. Az is rejtély, hogy mit tartogathat az a plusz 20 perc, amivel az a verzió hosszabb, mivel anélkül is egy teljes, egész filmről beszélünk, sőt… A szomorú helyzet az, hogy néhol erősen vontatottnak, soknak hat a film. Néhány jelenet indokolatlanul hosszúra sikerült, és ilyenkor az embert elkapja egy olyan érzés, ami egy Tarantino film közben eddig talán még sosem: az unalom.
A legnagyobb probléma azonban nem ez, két teljesen más dolgon akadtunk fent. Az egyik a Tim Roth által megformált Oswaldo Mobray. Nem mintha annyira rosszul alakítana, vagy annyira rossz lenne maga a karakter, de ez bizony Christoph Waltz Dr. King Schultz-a a Django-ból. A legzavaróbb ebben pedig az, hogy egyszerűen még csak nem is illik ide, ebben a formában ebbe a történetbe.
A másik komolyabb probléma a lezárás, amit akár abszolút bullshitnek, igénytelennek, nevetségesnek és gyalázatosnak is bélyegezhetnénk. Pedig csak olyan, mint egy átlagos szerepjáték, amikor két kör között felturbózzuk a karaktereinket, majd a következő harcban kényelmesen bejelenthetjük, hogy amíg senki nem figyelt, profi mesterlövésszé képeztük magunkat, és egyébként végig volt nálunk egy puska, csak senkinek sem szóltunk róla.
A hibák ellenére azonban nem állíthatjuk, hogy az Aljas Nyolcas egy rossz film lenne, csak azt, hogy ez nem a megszokott szint az általunk nagyra becsült rendezőtől. A párbeszédek, a rendezés, a karakterek (főleg Kurt Russell, aki fantasztikusan néz ki a filmben) mind-mind a helyükön vannak, és a színészek alakítására sem lehet igazán panasz. Nem is beszélve a zenéről, ugyanis Ennio Morricone ismételten csodálatos munkát végzett.
Nem ez Tarantino legjobbja, nem fog bevonulni a történelembe és az év legkiválóbb alkotásának sem fogja senki kikiáltani, de azért megéri, hogy jegyet váltsunk rá, hiszen még így is messze igényesebb, mint a mostanság megjelenő filmek nagy része.
