A. M. Aranth (Holló-Vaskó Péter): A Liliom Kora - Kritika
Mit kapunk, ha fogunk egy Steampunk alapot, film noirral gazdagítjuk, és meghintjük némi misztikummal? Nos, A. M. Aranth (Holló-Vaskó Péter): A Liliom Kora címet viselő kisregénye talán így sorolható be azok számára, akik kategória alapján döntenek afelől, mit is olvassanak. Természetesen ez még nem takarja azokat a stílusjegyeket, melyeket különböző műfajokból felhasznált az író, belesűrített karakterei személyiségébe és a megalkotott univerzum szerkezetébe.
Tekintsünk ki hát elsőként a világra, melynek összképe fejezetről-fejezetre bontakozik ki mind az olvasó, mind a központi szereplők számára. A Város egy erősen utópisztikus rendszerben működő gőzhajtású iparváros, megapolisz hatását kelti, bár terjedelme nem teljesen tiszta. Míg a centrum gyárakat foglal magába, addig a külső területek lepusztultabbak. Az egész várost pedig folyamatosan sűrű füstfelhő takarja. Kasztokra osztott lakossága szigorú szabályok szerint él, ahol a fejlődés és a rendszer dominál. Első benyomásra. Mint kiderül, a Város egy vágyaktól szinte teljesen mentes eszmerendszer köré épült, ám annak másfél évezredes története során kialakult egy új kaszt, a Szabadok, akik ellenzik ezt és el akarják hagyni az eddig otthonuknak mondott térséget. A miértekre egészen az utolsó fejezetekig nem igazán kapunk választ.
És itt ki is kell térnünk a karakterekre. A cselekmény három szálon halad, ezek közül kettő igazán domináns. A férfi és női főszereplők mindketten erősen más utat járnak be. Az előbbi történeti szálban képviselteti magát a film noiros hangulatvilág, a cselekmény előrehaladtával pedig egyre inkább gyanítottam, hogy az író inspirációt meríthetett a Dark City címet viselő filmből. Külön kellemes hangulati elemnek találtam, hogy valójában a Város népessége milyen erőteljes kontroll alatt áll, hiszen az információk megszerzése nem kívánt túl sokat a nyomozótól. Mindössze tudatosan kellett odafigyelnie környezetére, és a többi emberre, akikkel egyébként nem sok dolga akadt volna jól megszokott rendszerben futtatott napjai során. Élete folyamán sosem kényszerült rá, hogy realizálja és értelmezze a valóságot, amiben él, pedig a tények ott lebegtek előtte folyamatosan. A rendszer maga teremtette meg ezt a vakságot törvényeivel és diktált kultúrájával. Ezeket fejezeteket tekintem a regény erősségének, hiszen megköveteli magának az olvasó figyelmét, ha nem is a kirakós darabjainak összeillesztésében, de abban, hogy építse a világképet, és párhuzamosan azzal, amit olvas, vizualizáljon magában.
Az utóbbi szál ezzel szemben animékre jellemző szintű karakterfejlődést produkál, és nem annyira a világ hangulatának felépítésére szolgál, mint inkább előre lendíti mind a cselekményt, mind tényismereteinket. A női főszereplő változása talán csak amiatt tűnhet kicsit elhamarkodottnak, mert nem kapunk betekintést a teljes történésbe, fél napok kihagyásával kapcsolódunk be a lány narratívájába. Be kell látnunk azt is, hogy a Város egy alsó osztálybeli tagjára, azon belül is egy igen naiv személyre tekintünk, aki ugyanúgy a tudatlanság fogja volt, mint a Város bármely más lakója. Néhány nap leforgása alatt a nyakába zúdítják az ólomsúlyú realitást, és gyűlöletes helyzetekbe kényszerítik. Ezen szempontokat figyelembe véve, érthető miért viselkedik úgy-ahogy, de nem mindenki számára válhat szimpatikus karakterré, illetve nem feltétlenül törődünk vele annyira, mint a férfi főszereplővel, bármennyire is a lány az egyik fő mozgatórugója az eseményeknek.
A regény terjedelméből fakadóan sokkal inkább a háttérben meghúzódó tények ismertetésére kerül a hangsúly, mint e folyamatok során a karakterekben végbemenő pszichológiai változások ecsetelésén. Hangulati szinten bár kapunk erről is képet, de közel sem a szituációk által generált lehetőségek magas skáláján. De erre lehetőséget nyújt a stílus, melyet az író képvisel és alkalmaz. A dialógusok illeszkednek a környezetbe, jó alapot nyújtanak a Város működésének megértésére. Ritkán, de elhangzottak olyan sorok is a karakterektől, melyekkel a jellemükről kaphattunk szándékosan megnyomott fontosságú képet. Ezek viszont nem érték el céljukat, illetve kívül estek az adott szituációk hangulati összhatásából, de ez függ attól is, hogy milyen szinten kezeljük az olvasmányt.
Itt szeretnék kitérni a regényben rejlő lehetőségekre, azon belül is arra, hogy jó alapot nyújtana megfilmesítéshez. Egészen pontosan rajzfilmesítéshez. A 90-es évek végéig jellemző japán animációs stílus tökéletesen képes lenne megformálni a világot, ahogy erre láthattunk többszöri hasonló példát is. Nem véletlenül hozom fel ezt. A karakterek személyisége, viselkedése és reakciói olvastán volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem, hogy egy animét nézek, s ez relatív új élményként ért, hisz sosem olvastam még korábban azok tényleges regényváltozatát. Az utolsó fejezetek, és a harmadik történeti szál esetében ezt különösképpen így éreztem. Ha mindezek fényében tekintek a regény egészére, egy nyugati elemeket a keletiekkel keverő, kellemesen csattanós tetőponttal bíró történetre kell rámutatnom, mely írott formában is megállja a helyét, de animáltan kult darabbá válhatna.
