A. M. Aranth (Holló-Vaskó Péter): A Liliom Kora - Kritika
Gondban vagyok, mert olyan az agyam, hogy szereti beazonosítani, felcímkézni a dolgokat, hogy azok takaros rendben (vagy legalábbis egy közepesen összetett Venn diagramba) sorakozzanak, de A Liliom Kora ravaszul újra és újra kicsusszant mentális ujjaim közül.
Bár steampunk történetnek indul, de a látványosan megjelenített gőzgépek hamar díszletté sikkadnak, ahogy az események mozgásba lendülnek. Amikor kezd körvonalazódni, hogy a női főszereplőt kik és miért rabolták el, fogaskerekek és gőzfelhők alól egy, a most divatos tematikába illeszkedő urban fantasy körvonalai sejlenek elő, majd csapódnak az arcunkba, ahogy egyre többet tudunk meg a háttérben zajló eseményekről. A konfliktus végső feloldása ismét zsánert vált, és egyszerre idézi meg a tündérmesék és a (szalonképesebb kifejezés hiányában) paranormális romantikusnak nevezett irányzat eszköztárát, hogy az epilógusban egy adagnyi (amúgy kifejezetten jól sikerült és vicces) feketekomédiát is kapjunk.
A szerző szemlátomást tud bánni a szavakkal, és nem csak betűket pakol egymás után, valamint ügyesen használja ki a töredezett időkezelés és a váltogatott nézőpont-karakterek nyújtotta lehetőségeket, mégis, a mű befejezése után bizony hiányérzettel keltem fel a fotelből. Megpróbálom összefoglalni, hogy miért.
Egyrészt olvasás közben folyamatos déjà vu érzés motoszkált bennem az amúgy ügyesen összeválogatott elemek kapcsán, mintha a szerzőnek lett volna egy listája, amin minden tételt ki kellett pipálnia, mielőtt az epilógusig ér. Kiválasztott főhős, aki a világ megváltására hivatott? Pipa. A kiválasztott ereje pusztán kiválasztottsága tényén alapul? Pipa. A közelebbről meg nem nevezett Város, ami az egész világ (ezúttal szó szerint, mint például Scatterpoint esetében)? Pipa. Gőzhajtású harci páncélok és vallási kiborgok, mint Warhammer 40K univerzum mechanikus testvérei? Pipa. Az örök háború Fény és Sötétség között, sőt, ezeréves titkos háború a Gonosz ellen, természetesen a színfalak mögött, mert ha kitudódnak, akkor kitörne a pánik? Pipa. Gonosz emberáldozó szekta, akik el akarják hozni a démonok uralmát, mert csak? Pipa. A bankárok, mint a Gonosz legfőbb szolgái? Pipa… (az Első Törvény trilógia tényleg jó, na de akkor is!). Sajnos a lista teljesítése közben csak ritkán kap elég teret a szerző, hogy a tartalommal töltse meg a paneleket
Viszont a Világfalók megoldása szellemes, a kísértők, tagadók és Váltottszívűek koncepciója érdekes és kellemesen hátborzongató; kár, hogy nem kaptak teret, és a cselekmény felénél visszasüllyedtek a homályba, és a végső csatát ismét a steampunk díszletek és kellékek uralják el. Tetszett a versből megalkotott világ koncepciója is, illetve a hermetikus filozófia világalkotó elvé válása („ami fent van, alulról jön, ami lent van, felülről”).
Másrészt az izgalmas karakterek éppen nagy számuk miatt nem tudnak rendesen kibontakozni, és Vincent Caege nyomozó kivételével megmaradnak egydimenziós figurákként, akik haladnak, amerre a cselekmény megkívánja, és teszik, amit az író akar: nem érződnek valódi, élő figuráknak.
Harmadrészt, és ez a korábbiakkal ellentétben teljesen szubjektív, de engem nagyon zavart a zsánerváltás. Ez nyilván összefügg a mű kisregényi terjedelemével. Egyszerűen túl sokszor történt meg, hogy valódi csavarnak hasson, mint egy novellában, de túl kevésszer, hogy a cselekmény hosszútávú dinamikájának és hangulatának a szolgálatába álljon, és azt felerősítse vagy kiteljesítse, mint egy regényben. Azonkívül amikor előkerültek a kitépett szívek és démonok, őszintén szólva becsapottnak éreztem magam. Nem azért, mintha koncepcionálisan bajom lenne a fikciósan kitépett szívekkel és démonokkal, de (szerintem és nekem) a steampunk filozófiailag olyan koncepció, aminek az ilyesfajta gótikus horror nem feltétlenül áll jól. Mondom ezt annak ellenére (sőt, éppen azért), hogy ez a vonulat tetszett a legjobban a műben, és úgy gondolom, hogy érdemes lett volna jobban kifejteni, és alaposabban integrálni a világba.
Negyedrészt, és ez már teljesen egészében egyéni ízlés kérdése, utáltam a konfliktus megoldását, mert számomra veszteségminimalizáló elkenésnek hatott (amin az epilógus sokat javított, így végül mégse rossz szájízzel tettem le a könyvet).
Összességében nem rossz történet, de talán jobb lett volna regényként megírni, a karaktereket és a világot alaposabban és árnyaltabban felépítve és bemutatva.
