Már láthatjuk a mozikban a hamvaiból feltámasztott Mad Max-sorozat legújabb darabját, így itt a kiváló az alkalom a rajongók számára, hogy újranézzék a trilógiát, az új nézőknek pedig, hogy megismerkedjenek az országúti harcos történetével. Kezdjük is a sort a 1979-es első résszel!
Az ausztrál pusztaságon járunk, a nem túl távoli és nem túl bíztató jövőben. A civilizáció szépen lassan összeomlik, a nagyvárosokon kívül elzárt kolóniákban húzódnak meg az emberek, az üzemanyag pedig mindenhol hiánycikké vált. A lakosságot törvényen kívüli motoros bandák terrorizálják, akik kényükre-kedvükre fosztogatnak és erőszakolnak. Az ő megfékezésükre hozták létre a Main Force Patrol-t, az országúti rendőrök speciális különítményét, hogy járőrözzenek és fenntartsák a rendet. Ennek a csoportnak a tagja Max Rockatansky, aki V8-as Interceptor kocsijával járja a kietlen tájat, és próbálja felvenni a harcot a vidéket rettegésben tartó őrültekkel. De amikor szembe kerül az Ujjvágónak nevezett bűnözővel és az ő pribékjeivel, már ő maga sem biztos abban, hogy végül ő fogja elveszíteni az eszét, vagy az őt körülvevő világ adja meg magát az őrületnek.
George Miller filmje amilyen váratlanul jött, olyan nagyot szólt. A nevetségesen alacsony büdzséből, mindössze 400 ezer ausztrál dollárból forgatott film (állítólag az egyik autósjelenet forgatásához Millernek a saját kocsiját is fel kellett áldoznia) végül 100 milliót kaszált világszerte, amivel mind a mai napig az egyik legjövedelmezőbb kisköltségvetésű film. Ezen kívül hosszú évtizedekre meghatározta a posztapokaliptikus filmek zsánerét, és nem utolsó sorban sztárt csinált Mel Gibsonból.
Dacára az alacsony gyártási költségnek, az akciójelenetek a korabeli filmekhez képest nagyon látványosak, és a Mad Maxnek ma sem kell szégyenkeznie, pedig egy több mint 30 éves filmmel állunk szemben. Persze itt nem valami Michael Bay-féle nonstop tűzijátékról vagy Halálos iramban-filmeket idéző autóparádéról beszélünk, de a kor mércéjével nézve nem túlzás azt állítani, hogy a Mad Max megreformálta az akciófilmek műfaját a kendőzetlenül ábrázolt erőszakkal és az atomjaira zúzott kocsik látványával.
Azt már a film elejétől tapasztaljuk, hogy egészen egyedülálló, semmihez sem hasonlítható hangulata van. Az országúti ámokfutók eszement kinézetétől, a sivár ausztrál táj és a lerobbant épületek látványától tényleg az az érzésünk támad, hogy egy valamikor virágzó világnak a romjai között járunk. A soundtrack is rásegít az atmoszféra megteremtésére: Brian May (nem összetévesztendő a Queen gitárosával) zenéje ahol kell, csendesen megbúvik a háttérben, máskor pedig egy nyolchengeres motor erejével dübörög.
Miller fokozatosan adagolja az információkat erről az őrült világról, ezzel együtt lassan építi a feszültséget, ami a film végi leszámolásban kulminálódik. Éppen ezért a mai néző számára talán vontatottnak tűnhet a film, különösen az első fele. De szerintem ez a Mad Max igazi erőssége. Max Rockatansky, a kezdetben becsületes rendőr és apa, akinek az egyetlen menedéket a családja jelenti, a szemünk láttára válik kegyetlen és hidegvérű gyilkossá, miután elveszített mindent, ami kedves volt számára.
Mel Gibson egyszerű, visszafogott játékával remekül hozza ezt a kétarcú figurát (állítólag a szereplőválogatásra Gibson egy kocsmai bunyó után érkezett, törött orrával és monoklijával pedig azonnal magára vonta a castingosok figyelmét), rajta kívül az Ujjvágót alakító Hugh Keays-Byrne alakítását érdemes még kiemelni: igazi kiszámíthatatlan vadállat, aki állandó veszélyt jelent mindenkire, aki elég balszerencsés ahhoz, hogy a közelében tartózkodjon.
Ugyan a hamisítatlan, világvége utáni Mad Max-hangulat csak a két évvel későbbi második részben vált igazán kiforrottá, már az első film is valami egészen újjal robbant be a köztudatba, az országúti harcos pedig mára már igazi popkulturális ikonná vált.
