Mad Max 2: Az országúti harcos kritika
Az első Mad Max óriási sikere után egyértelmű volt, hogy az országúti harcos kalandjai itt még nem értek véget. 1981-ben aztán be is robogott a mozikba a folytatás, ami még nagyobbat szólt, mint az elődje.
Az előző filmben megismert jövőkép semmivel nem lett biztatóbb az eltelt öt évben. A civilizáció és a társadalom teljesen összeomlott, a barátságtalan ausztrál pusztaságban pedig az emberek gondolkodás nélkül ontják egymás vérét az élelemért és az üzemanyagért. Ezt a kietlen tájat rója Max Rockatansky viharvert kocsijával és kutyájával, minden egyes nap élet-halál harcot vívva a túlélésért. Egy napon összehozza őt a sors (értsd: kis híján megölik egymást) egy nem teljesen komplett gyrocopter-pilótával, aki elvezeti őt egy menekültek által fenntartott enklávéba. Az itt élők egy fúrótornyot és egy olajfinomítót üzemeltetnek, ezért a környék kegyetlen hadura, Lord Humungus (magyar fordításban az Óriás) és csapata állandóan megtámadják őket. Max alkut ajánl a menekülteknek: ha segít nekik kitörni a fosztogatók ostromgyűrűjéből és elvezeti őket a tengerparthoz, cserébe annyi benzint kap, amennyivel tovább folytathatja az útját a pusztaságban.
Már az első filmnek sem a csavaros történetvezetés volt az erőssége, és ahogy a fenti szinopszisból látható, ugyanez a második filmről sem mondható el igazán. De a faék egyszerűségű történet ellenére a Mad Max 2 működik, sőt, megkockáztatom, hogy ha megpróbált volna komolyabb mondanivalót átadni, akkor nagy valószínűséggel elhasalt volna. Ugyanis a Mad Max-filmek igazi vonzereje a non-stop akció és a látványos autós üldözések, valamint az eszement világ, amiben mindez játszódik.
George Miller az első rész párszázezres büdzséje helyett ezúttal kétmillió dollárból gazdálkodhatott. Nagy szerencsénkre élt is a lehetőséggel, és emelt a téten: Miller posztapokaliptikus víziója minden szempontból látványosabb, durvább, őrültebb és izgalmasabb, mint az elődje. A cselekmény fő konfliktusa is nagyobb mértékű: Maxnek ezúttal nem egy motoros bandával kell szembenéznie, hanem egy kisebb hadseregnyi fosztogatóval, akik az üzemanyagért képesek lennének bárkin és bármin keresztülgázolni.
Mel Gibson jól viszi tovább az első filmben megismert karaktert. A családja elvesztése és a pusztaságban töltött viszontagságos évek megkeményítették hősünket. Már nem az a becsületes rendőr, akit megismertünk: Max Rockatansky előbb lő, aztán kérdez (meg úgy általában véve csak akkor szólal meg, ha feltétlenül szükséges). Rajta kívül kiemelném még a gyrocopter-pilótát alakító Bruce Spence-t: őrültsége ellenére egy kedvelhető szereplő, aki először ugyan meg akarja ölni és kirabolni Maxet, de a körülmények végül úgy hozzák, hogy együtt kell működniük, és a film végéig többször is kihúzza hősünket a pácból. Ugyanakkor az aktuális főgonoszról, Lord Humungusról már nem tudok hasonlóan jókat mondani: közel sem olyan emlékezetes figura, mint az első rész Ujjvágója, bár ez részben betudható annak is, hogy az egész film alatt soha nem látjuk az arcát.
Az országúti harcos másodszorra is sikeresen bevette a mozikat, és megjelenése óta állandó szereplője a „Minden idők legjobb folytatásai” listáknak. De ami talán ennél is fontosabb, hogy ebben a filmben kristályosodott ki igazán az a posztapokaliptikus világkép, ami azóta számtalan más filmben, képregényben és videojátékban visszaköszön.