Egy útkereszteződésben koncentráltan vehető szemügyre az emberi élet.
A mesterséges intelligenciával egyre több és több film foglalkozik mostanában. Ez lehet annak a jele-e, hogy egyre közelebb kerülünk az ember által alkotott, gondolkodó lényhez, vagy annak, hogy a filmipar végre megfelelő technológiával rendelkezik ahhoz, hogy ezeket vászonra vigye. Minket mindenesetre nagyon érdekel a téma, és nagy érdeklődéssel néztük meg a nem is olyan régen érkezett Automatát és a The Machine-t, amik nem voltak rosszak, de még nem voltak az igaziak. Így keveredtünk az Ex Machina című filmhez, ami képes volt újat mutatni a korábban látottakhoz képest.
A cselekmény első pillantásra egyszerűen tűnik: Caleb, sikeresen megnyer egy munkahelyi versenyt, aminek jutalma, hogy egy hetet tölthet a főnöke, Nathan csodálatos házában, a vadonban, miközben mellette dolgozhat. Ez persze nem tűnik olyan dolognak, aminek úgy általában örülnénk, de Caleb egy programozó cégnél dolgozik, aminek a feje egy igazi legenda a szakmában, a ház pedig tényleg csodálatos, és hamarosan az is kiderül, hogy a feladat sem akármi. Nathan ugyanis épített egy gépet, amelynek mesterséges intelligenciája van, és arra kéri Calebet, hogy hajtsa rajta végre a Turing tesztet. Ennek a módszernek az alkalmazása során egy ember kommunikációt létesít egy géppel, a gép pedig próbálja meggyőzni, hogy ember. A teszt abban az esetben sikeres, ha a gép sikerrel jár a meggyőzéssel kapcsolatban.
A látszólag egyszerű cselekmény azonban gyorsan kicsavarodik, és nem csak arra kell rájönnünk, hogy ebben a filmben semmi sem az, aminek látszik, de arra is, hogy rengeteg tartalma, mondanivalója van. Az Ex Machina ugyanis végre egy olyan film, ami teljes egészében kielégíti a vágyunkat egy ilyen mozi iránt. Nem csak a színészi játék nagyszerű, de a dialógusok, a jelenetek, egyszerűen minden súllyal, jelentéssel bír. Ez a film végre tovább viszi a gondolatot, hogy mi is az, ami igazán mesterséges intelligenciának számít? A lény, aminek önálló gondolatai vannak? A lény, ami tisztában van azzal, hogy létezik? Már a Frankenstein történetben is felmerült a kérdés, hogy mitől lesz valaki „ember”, hogy mi kell ahhoz, hogy valakit/valamit elismerjünk egyenrangúnak? A legtöbb M.I.-s film pedig megáll itt, nem meri a gondolatot tovább szőni. Pláne nem olyan irányba, hogy az összehasonlítás már nem is fontos, mert egy igazi M.I. már több lesz, mint az ember.
Az M.I.-k egy napon úgy tekintenek ránk, ahogy mi tekintünk az afrikai pusztákon feltárt fosszilis maradványokra. Egy két lábon járó majom, porban tengődik, durva nyelv és eszközök használója, kihalásra ítéltetett.
Ami a színészéket illeti, tényleg zseniálisan hozzák a karaktereket:Oscar Isaac (Nathan) tökéletesen alakítja a tudóst, aki „mindenkinél okosabb”, aki egyedül érzi magát a rengetegben azzal a tudással, ami neki megadatott. Végre nem azért láthatunk egy embert istenkomplexussal, mert az bizonyítani akar valamit, hanem azért mert rettentően magányos, egy olyan világban, ahol senki sem érhet fel hozzá, és többre vágyik attól, amit az emberek nyújtani tudnak neki. Domhnall Gleeson (Caleb) pedig az emberiség legjavát képviseli, aki bár az egyszerű közegben zseni, Isten mellett mégis csak egy buta kölyök. Alicia Vikander (Ava) pedig nem játssza túl sem a „gép” szerepét, sem pedig az emberét. Ez azért fontos, mert az egész film ennek a karakternek a reakcióira, gesztusaira, megmozdulásaira épül. Egy apró színészi hiba is elég lenne, hogy a film elveszítse a hitelességét, de hála égnek erről szó sincs.
Akkor tehát már csak a kérdés maradt: Mitől lesz valami mesterséges intelligencia? Attól, hogy vannak önálló gondolatai? Attól, hogy „lelke” van? Ha ezek esetleg mind fennállnak, az még mesterséges intelligenciának nevezhető? Mi van akkor, ha mi magunk sem tudjuk igazából a választ arra, hogy mi tesz minket igazán emberré, egyedivé? Meddig nyugtathatjuk magunkat azzal, hogy az érzésektől leszünk igazán emberiek? Mi az, amitől biztosak lehetünk abban, hogy a tudatunkat mi irányítjuk? Ez utóbbi különösen érdekes kérdés, mert a filmben annyira elmosódnak a határok, hogy a főszereplő egy pillanatig még a saját emberségét is megkérdőjelezi. És legyünk őszinték: mi is ezt tesszük vele együtt.
A sztoriból egyébként azt is megtudhatjuk, hogy Ava nem az első gép, amelyet Nathan épített, hanem fokozatosan tökéletesítve újra és újrateremtette a művét. Már korábban sikerült igazi M.I.-t létrehoznia, de mindig egyre magasabb szintre akarta emelni a dolgot. Nathan tehát rengeteg fáradozás árán megalkotta élete fő művét, amelynek saját személyiséget adott. A kérdés csak az, hogy ezek a dolgok feljogosítják-e őt arra, hogy bezárva tartsa a teremtményt, vagy elég emberszabású ahhoz, hogy megillesse a szabadsághoz való jog? Nagyon kérdéses, hogy hogyan kell és egyáltalán hogyan tudunk viszonyulni egy ilyen géphez. Tudjuk-e igazán szeretni, bízhatunk-e benne, lehetünk-e a barátai vagy a valóságban mindig tárgyként fogjuk kezelni, akkor is ha az evolúció szempontjából már felettünk áll?
Aki arra várt, hogy végre legyen egy film, ami tovább meri gondolni ezt a témát, az semmiképpen ne hagyja ki Alex Garland legújabb filmjét, mert tényleg fantasztikus lett. Nem egy híres rendező, nincs több ezer filmje, de itt minőségről beszélünk, nem pedig mennyiségről. Az Ex Machina egyébként dráma és sci-fi kategória megjelölést kapott, de ha jól oda figyelünk a történetre, észrevehetjük, hogy az utóbbi idők legjobb horrorja is egyben. Bár tény, hogy itt nem a látvány, hanem maga a gondolat az, ami tényleg rémisztő.