A második világháború és vele a holokauszt egy olyan fejezete a világtörténelemnek, amely valamilyen szempontból felfoghatatlan, feldolgozhatatlan. Számtalan olyan alkotás született eddig és bukkan fel újra és újra, amelyeken keresztül kicsit jobban megérthetjük, hogy mi is történt valójában, ezek a művek között pedig két fontos típust különíthetünk el. Egyik részük azt a vonalat követi, amellyel a történelemórán is találkozhattunk: nézzük egyben a képet, lássuk a folyamatokat, a különböző országok hadi lépéseit és veszteségeit, a nagyhatalmak játékát, a kulcsszereplők döntéseit. Nagyon érdekes példa erre az az infografika, amely nagyon szemléletesen veszi számba a háborúban elesetteket.
Ezek azonban, bár megrázóan magas számok, mégis csak számok, adatok, statisztikák, az emberi sorsokat nem látjuk mögöttük. Ha valami ilyesmire vágyunk inkább, akkor a történelmi művek másik irányvonalát kell elővennünk: a mikrotörténelmet. Ahogy a nevében is benne van, ez a témakör – a világ történetéhez képest – olyan mikro dolgokkal foglalkozik, mint egy emberi sors, egy családfa, egy intézmény, egy kistelepülés, egy épület múltja. Erre pedig tökéletes példa Art Spiegelman Pulitzer-díjas képregénye, a Maus.
A képregény az a műfaj, amelyet talán a leghajlamosabbak vagyunk alábecsülni, így nagyon kevesen gondolták, hogy ebből a vállalkozásból siker kerekedhet, sőt ahogy a képregényből kiderül, maga a szerző is azt gondolta, túl nagy fába vágta a fejszéjét. A holokauszt egyébként sem tartozik a könnyű témák közé, ennek megjelenítése kis kockákban pedig talán még nehezebb. Azonban a vállalkozás sikere, és ennek előfutáraként a minősége, felülmúlt minden elvárást.
A sztori középpontjában Spiegelman édesapja, Vladek áll, akinek egyszerre ismerhetjük meg a múltját és a jelenét. A szerző ugyanis beleírja, belerajzolja a sztoriba annak készülési folyamatát is: láthatjuk, ahogy Art és Vladek leülnek beszélgetni a múltról, és mintegy közjátékként, a diskurzusaik felvezetéseként szemügyre vehetjük a jelenük problémáit. Ez a képregény egyik erőssége: nem csak azt láthatjuk, miket élt át Vladek a második világháborúban, hanem azt is, hogy milyen ember lett ő évtizedekkel később az események hatására. Tudatosulhat bennünk, hogy nem létezik a „szerencsés túlélő” fogalma, mert egy ilyen esemény örökre rányomja a bélyegét az ember életére, ebből nem lehet soha igazán kimenekülni. Vladek Spiegelman lelkének egy része örökre a koncentrációs táborban maradt.
Maga a történet a háború előtt indul, amikor Vladek (aki – mint gondolom már rájöttetek – zsidó) feleségül veszi a csodaszép és rendkívül gazdag zsidó lányt, Anját. Nagycsaládi körben élnek Lengyelországban, egy fiuk születik, boldogok. Aztán jönnek a zsidótörvények, és velük együtt a változások is. Először a gazdasági nehézségek jelentkeznek, majd egyik helyről kényszerülnek a másikra költözni, aztán a folyamatos bujkálás, végül pedig a koncentrációs tábor vár rájuk.
Mivel az egész sztorit Vladek elbeszélése alapján tudjuk, így az ő megpróbáltatásait követjük végig. Figyelhetjük, ahogy mindent megpróbál annak érdekében, hogy kimenekítse magát és a szeretteit a bajból. Ahogy az utolsó családi kincsekkel gazdálkodik, ahogy szívességeket tesz és hajt be, és ahogy számtalan olyan szakmában próbálja megállni a helyét, amelyet sosem tanult - vagyis a kétkezi munkától sem riad vissza, ha ezt látja a megfelelő módszernek az élete kivásárlásához.
A rengeteg gyötrődés után azonban még a megmenekülés sem hoz igazi megváltást, hiszen Anja hosszú évekkel a táborban történtek után érthetetlennek tűnő módon öngyilkos lesz. Ezt a tényt már a történet elején tudjuk, de csak valahogy az egész kép ismeretében állnak össze a dolgok a fejünkben ezzel kapcsolatban is. Ahogy végül értelmet fog nyerni az, miért lett Vladek időskorára olyan, amilyen. Egy felbontott doboz müzli visszavitele a boltba simán csak őrültségnek tűnhet, ahogy a párunkkal szembeni paranoia, random dolgok elégetése, mások mániákus gyűjtögetése is. Ám ezek mind csak egy olyan ember reakciói, aki képtelen újra megbízni a világban, mert egyszerűen elvették tőle ezt a képességet.
A képregény érdekessége, hogy a különböző csoportokhoz tartozókat nem emberekként, hanem antropomorf állatokként ábrázolja. Ezzel nagyon szépen megmutatja a különböző csoportok egymáshoz való viszonyát is. A zsidók egerekként jelennek meg (értelemszerűen innen a cím is), míg a németek macskák, a lengyelek disznók, az amerikaiak pedig kutyák, a franciák békák. Ez azonban nem alacsonyítja le a művet egy gyerekmese szintjére, és nem csak a tartalom miatt, mivel a karakterek arcán így is számtalan érzelmet látunk kirajzolódni. A képi világ tehát kellően kidolgozott.
Maga a képregény léte egyébként az oktatással kapcsolatban is felvet egy érdekes kérdést: miért nem ilyen könyveken keresztül tanítjuk a történelmet? Nyáry Krisztián 2012-ben megjelent könyve, az Így szerettek ők már komolyan felhívta a figyelmet arra, hogy az irodalomoktatás nem feltétlenül kell kőbe vésve legyen a tankönyvben található évszámok mentén. Miért nem használjuk ki ezeket az életszagú történeteket? Hiszen ezeken keresztül sokkal emberközelibbé válnak a régi történetek…
