Amikor bejelentették, hogy Shinichiro Watanabe, a Cowboy Bebop megálmodója, ismét egy sci-fi animét fog rendezni a Bones stúdióval (Wolf’s Rain, Fullmetal Alchemist, Darker than Black) karöltve, érthető módon nagyon sokan fellelkesültek a hír hallatán. Ám amikor kijött a Space Dandy első epizódja, jó pár néző csak értetlenkedve vakarta a fejét, ugyanis nem egészen azt kapták, amire számítottak.
A távoli jövőben egy sárga, kenu formájú űrhajó, az Aloha Oe szeli át a világegyetem végtelenjét. Ennek a hajónak a kapitánya Dandy, a hivatásos űrlényvadász. Dandy azzal keresi a kenyerét, hogy ritka idegenekre vadászik, amiket aztán magával visz egy regisztrációs központba pénzért regisztrálni. Maga Dandy egyébként meglehetősen egyszerű figura: másra sem vágyik, mint hogy jókat egyen a BooBies-étteremben („breastaurant”, kb. a Hooters űrbéli megfelelője), és hogy az ott dolgozó csinos pincérnőkkel flörtölhessen. Kalandjai során állandó útitársa QT, a leginkább porszívóra emlékeztető robot, és Meow, a lusta macskaszerű űrlény. Mindeközben (bár Dandynek fogalma sincs róla) folyamatosan a nyomában van a gonosz Dr. Gel, aki valami érthetetlen oknál fogva el akarja kapni őt a Gogol Birodalom megbízásából.
Amint az a szinopszisból is látszik, a Space Dandy közel sem veszi magát annyira komolyan, mint a rendező korábbi munkája, a Cowboy Bebop. A komor, noiros hangulat helyett itt minden színes-szagos, és ugyan vannak komolyabb témájú epizódok is (pl. a második évad 8. része, ami szerintem a sorozat egyik legjobbja), azért inkább a komolytalan részek vannak többségben.
A sorozat epizodikus jellegéből fakadóan a kontinuitást is hiába keresnénk (bár, legyünk őszinték, abból a Bebop-ban sem volt sok): itt simán előfordulhat, hogy egy epizód végén Dr. Gel űrhajóstul felrobban, a következőben viszont már ismét szerepel. Vagy akár az is megtörténhet, hogy egy vírus következtében hőseinkkel együtt az univerzum összes lakója zombivá válik, a következő epizódban pedig minden megy tovább, mintha mi sem történt volna.
Az epizodikusság miatt karakterfejlődésről sem lehet igazán beszélni, bár egy alapvetően komédiára kihegyezett sorozatnál ez talán nem akkora probléma. Ami nagyobb baj, hogy az epizódok színvonala helyenként igencsak ingadozó. Míg vannak olyan részek, amik igazán viccesek, addig sajnos becsúszott egy-két olyan is, amelyek inkább fárasztóak. Ebből a szempontból a második évad már jóval konzisztensebb, maga a történet pedig korrekt lezárást kapott.
Valószínűleg a fent leírtak miatt is csalódhatott néhány néző a Space Dandyben, mert a Bebop után nem egy ilyen sci-fit vártak Shinichiro Watanabétől. Pedig önmagában nézve a Space Dandynek is megvannak az érdemei, pl. megfelelő arányban tudja vegyíteni a humort az olyan komolyabb sci-fi témákkal, mint a párhuzamos univerzumok, vagy az időutazás. Emellett a szemfülesek rengeteg kisebb-nagyobb utalást fedezhetnek fel más sci-fikre és animékre vonatkozóan.
A grafika és a karakterdizájn kellően egyedi, az pedig külön tetszett, hogy az űrlények ábrázolásakor a készítők nem ragadtak le a megszokott antropomorfizált külsőnél, és így egészen változatos és szokatlan földönkívülieket tudtak alkotni. A zenét sem érheti panasz, akárcsak a Cowboy Bebop és a Samurai Champloo esetében, Watanabe most is remek aláfestő muzsikákat tudott összeválogatni.
Szóval, dacára a kissé hullámzó színvonalnak, a Space Dandy még mindig a jobb anime-sorozatok közé tartozik. Ha szereted a science-fictiont és a humort sem veted meg, akkor érdemes tenni vele egy próbát.
Nem fogod megbánni, bébi!
