A horror-zsáner rajongói nincsenek manapság elkényeztetve. A mozikba kerülő darabok vagy a kezdetben eredetinek számító, mostanra viszont rendkívül elkoptatott „talált kamerás” koncepcióra építenek, vagy egyszerűen csak horrornak csúfolt kínzáspornók. Nem véletlen hát, hogy többek mellett én is felkaptam a fejem, amikor Guillermo del Toro bejelentette, hogy az „óriásrobotok VS óriásszörnyek” párharc levezénylése után egy kísértettörténetet fog forgatni. Lássuk hát, hogy sikerült neki!
Edith Cushing (Mia Wasikowska) gondtalan életet él a XX. század eleji New Yorkban. Apja gazdag üzletember, aki minden földi jót megad neki, van egy fiatal hódolója, az orvos Alan McMichael (Charlie Hunnam), és arról álmodozik, hogy egy napon olyan sikeres regényíró lesz, mint Mary Shelley. Ám minden megváltozik, amikor belép az életébe az angol baronet, Sir Thomas Sharpe (Tom Hiddleston) és húga, Lucille (Jessica Chastain). Sharpe teljesen elcsavarja Edith fejét, és miután összeházasodtak, magával viszi őt a kastélyába, Allerdale Hall-ba. Ám Edith hamarosan vészjósló jelekre lesz figyelmes: kísérteteket lát, és olyan érzése támad, mintha az udvarház önálló életet élne. Rá kell döbbennie, hogy nem csak a házzal, de annak lakóival sincs minden rendben.
Kezdjük a pozitívumokkal. Guillermo del Torónak a védjegyévé vált a csak rá jellemző látványvilág, és most sem hazudtolja meg önmagát. Allerdale Hall gyönyörűen néz ki, egyszerre ódon és fenséges, grandiózus belső tereivel és elhagyatott, rothadó szobáival igazán különleges kontrasztot alkot. A szereplők által viselt jelmezek szintén káprázatosak, mintha egyenesen egy viktoriánus képeskönyvből léptek volna elénk. A kastélyban lakó szellemek egyrészről illeszkednek a hagyományos szellemképbe a maguk átlátszóságával, ugyanakkor az oszló hullaszerű kinézetükkel igazán hátborzongató látványt nyújtanak. Nem mehetek el szó nélkül a zenei aláfestés mellett sem, mely jól idomul a vásznon történő eseményekhez, és ahol kell, erősíti a kísérteties hangulatot (del Toro nem először dolgozik együtt Fernando Velázquezzel, a remek Árvaháznak szintén ő írta a zenéjét).
Mindez szép és jó, na de hogy teljesít a Bíborhegy a történet szempontjából? Nos, csalódottan kell mondanom, hogy a film hozza a kötelezőt, de nem többet. Megragad a kísértettörténetek alapvető formulájánál, de gyakorlatilag semmi újdonságot nem visz a receptbe (még párhuzamokat is felfedezhetünk olyan művekkel, mint A kékszakállú herceg vára és Az Usher-ház vége). Ennek következtében a játékidő első félórája után nyilvánvalóvá válik, hogy a végén ki lesz a hunyó. Kár érte, mert ebből a történetből többet is ki lehetett volna hozni.
Ugyanakkor a színészek is hozzák a tőlük elvárható szintet, de a közhelyesen megírt történet miatt úgy éreztem, hogy nem igazán tudtak kibontakozni. Így kénytelenek vagyunk beérni olyan klisékre épített karakterekkel, mint a szende úrikisasszony (Wasikowska), a sötét titkot rejtegető gentleman (Hiddleston), a rideg, távolságtartó matróna (Chastain) és a hősszerelmes doktor (Hunnam).
A Bíborhegy a csodaszép vizualitáson és a remek színészgárdán kívül sajnos semmilyen más téren nem tud valóban kiemelkedő teljesítményt nyújtani. Mindezt azért sajnálom, mert többet vártam Guillermo del Torótól, aki olyan filmeket tett le eddig az asztalra, mint az Ördöggerinc, a Hellboy 1-2 vagy a zseniális Faun labirintusa. Nagyon remélem, hogy nem fog Tarsem Singh szintjére süllyedni, aki a kezdeti munkáiban (A sejt, Zuhanás) az egyedi látványvilág mellett tehetséget is mutatott, a mostani filmjeiből viszont már kiveszett az ötletesség, és „csak” egy tisztességes iparos lett belőle.
