Yo-ho-ho, meg egy üveg rum! – és ezer más kalóznóta kering szerte a világban, a tömérdek rumivászatos és papagájos sztorikról nem is beszélve. De kik is voltak valójában a kalózok?
Mit mondhatna még a kalózokról a törikönyved?
Sok mindenről tanulhatunk a középiskolai történelem órákon, de a szaftos sztorikra sajnos sosem jut elég idő. Tudtátok például, hogy Caesart is elrabolták a kalózok?
Nem is kell távoli galaxisokig kalauzolni az olvasókat, hogy egy-két jó kis kalóztörténetet kaphassunk. Caesart i. e. 75-ben ejtették foglyul és 38 nap után engedték szabadon, miután kifizették érte a váltságdíjat, de persze a még akkor koronátlan fő nem hagyta annyiban a történteket. Négy katonákkal megpakolt gályát küldött utánuk, elsüllyesztette korábbi fogva tartói hajóját és a néhány túlélőt keresztre feszíttette. És még itt sem állt meg! Caesarék annyira berágtak a kalózokra, hogy 8 évre rá (i. e. 67) Pompeiusszal karöltve lemészároltak egy rakás kalózt a kilikai partok előtt és életbe lépett a zéró tolerancia. A kalózkodást a Római Birodalomban halállal büntették. Ez a gyakorlat egészen a 19. századig fennmaradt (egy-két kivétellel, amikor maguk oldalára állították a kalózokat az országok).
Híres kalózoknak számítottak a 9-10. században például a vikingek és az arabok. Utóbbiak a gyerekek keresztes hadjáratánál akcióztak egy sort és ahelyett, hogy a szent földön kalauzolták volna a fiatalokat, eladták őket rabszolgának.
A 14. században a Hanza szövetségnek is meggyűlt a baja velük, a leghíresebb fosztogató akkoriban Klaus Störtebeker volt, akit egyenesen „Robin Hood”-ként szoktak emlegetni. A jelző viszont nem feltétlen találó, hiszen ugyan ő is a gazdagoktól lopott, de a szegényeknek nem sok mindent adott mindebből. Alakját viszont még ennek ellenére is némi tisztelet övezi, ugyanis (elméletileg) amikor kivégezték Hamburgban, fej nélkül elsétált még 12 társa előtt, hogy megmentse azokat a haláltól. Csirkét már láttam fej nélkül rohangálni, embert még csak Tim Burton fej nélküli lovasának alakjában, de ki tudja, hol van képességeink határa, nem?
A kalózkultúra elburjánzásával pedig egyre nőtt a kalózszocializáció igényének mértéke is. Így vált a Karib Tenger Kalózaiból ismert Port Royale és Tortuga kalózparadicsommá. Bár, az akkori állapotok egy cseppet sem mondhatóak idillinek. Az aranykorként fémjelzett 17. század vége, 18. század eleje valójában egy cseppet sem volt aranyban gazdag. A kalózok nagy része a mesés gazdagságból csak álmokat szőttek, mert hamar elvitte őket valamilyen betegség, vagy csata, vagy a Royal Navy. Olyan is előfordult, hogy politikai okokból végezték ki őket, így végezte be például William Kidd is. Ráadásul a filmekből ismert arannyal teli kincses ládák is elég ritkán kerültek elő egy elfoglalt hajó mélyéről. Általában bútort és élelmiszert találtak, amiket igyekeztek a lehető leghamarabb elcserélni. A zsákmányok legrosszabbika közé tartozott a fűszer. Bármilyen nagy igény is volt rá az európai vevők körében a fűszerek borzasztóan sok helyet foglaltak, ráadásul még elég nehezek is voltak, így a kalózok a nagy részét többnyire a tengerbe hajították. Így annak idején nem csak a főurak, hanem a halak is gyakran teázgattak a Karib térségben…
Ami annak idején sok mindent megváltoztatott, az az úgynevezett politikai kalózkodás volt. III. Henrik adta ki 1243-ban az első kalózengedélyt, ezáltal pedig elkezdődött a kalózmarketing. A kalózokat elkezdték háborús hősökként tisztelni, akik saját hazájukért harcolnak. Ennek egyik leghíresebb példája Sir Francis Drake, akit annyira rettegtek az ellenséges spanyol hadak, hogy egyenesen El Draqué-nak nevezték, azaz A Sárkánynak. Ráadásul Drake-nek személyes konfliktusa is volt a spanyolokkaal, mert egyszer megtámadták. A 16. század második felében lépett az angolok szolgálatába, mint engedélyes kalóz, sőt, I. Erzsébettől még lovagi címet is kapott. Leghíresebb hadjárata a Famous Voyage (Híres Út) volt, ahol Dél-Amerikát vette célba. Hadjárata kifejezetten sikeres volt, 500 fontnyi zsákmánnyal tért vissza Drake, ami olyan 100 millió eurónak felel meg.
A kalózengedélyeknek az 1856-os Párizsi Nyilatkozat vetett véget, ahol végleg eltörölték a kalózengedélyeket. De ez persze nem vetett véget a kalózkodásnak, csupán ismét illegalitásba vonultak.
Érdekesség még az Execution Dock a Temze partján. Ide akasztották az elfogott és kivégzett kalózokat, de nem is akárhogy! Egy fémszerkezet segítségével rögzítették tagjaikat, majd a hullákat kátránnyal tartósították, hogy tovább lóghassanak ott elrettentés gyanánt. A harmadik dagály érkeztével cserélődtek a hullák, jelöletlen sírba temették őket. Sőt, VIII. Henrik idejétől kezdve engedélyt kaptak a boncolásra is, ez a hagyomány pedig egészen a 18. századig fennmaradt. Morbid egy hobbi. De még morbidabb, hogy a Temze partján lévő kocsmák, mint például a The Captain Kidd ablakai direkt erre a régi akasztófa negyedre néznek. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem nem biztos, hogy jól esne így a sör. De ha már kocsmáknál tartunk, akkor érdekes megemlíteni a Mermaid nevezetű pubot, ami a szent és a profán gyűjtőhelyének számított Francis Drake idején. Kétes hírű banditák, kalózok és költők, filozófusok törzshelye is volt egyszerre. Képzeljétek csak el, az egyik asztalnál Platónról vitatkoznak, a másiknál pedig bicskával szedik ki a körmük alól a koszt és hangosan tárgyalják a legutóbbi numerát. Pont, mint egy mai romkocsma?
Híres és hírhedt kalózok
Kalózlegendák sorát gyártotta számunkra a szájhagyomány, rettegett haramiák és a tenger Robin Hoodjai voltak egyszerre a nép szemében. Ezekből sok már homályos, vagy épp nem elég részletes, abban viszont sok megegyezik, hogy egy-egy hírhedtebb kalózalakhoz köthetőek.
Egyik ilyen a már fentebb is említett Francis Drake, illetve a talán leghíresebb kalózként számon tartott Feketeszakáll, azaz Edward Teach. A legendákkal ellentétben egyáltalán nem volt kegyetlen, bár kesztyűs kézzel sem bánt foglyaival és embereivel. Viszont borzasztóan hiú volt és a megjelenésére alapozta hírnevét is. Szakállát gondosan ápolta, több fonatba fonva hordta sokszor és különböző színű szalagokat tett a végére, valamint csatában elméletileg égő kanócod is rakott bele, hogy még félelmetesebbnek tűnjön. De nem ő volt az egyetlen, aki adott a csatabeli megjelenésre. Bartholomew Roberts például zenészeket vetett be, hogy fülsiketítő lármát csapva megadásra kényszerítse az ellenséget.
Mellette még szélesebb körben ismert az Anne Bonny, Mary Reed és „Calico” Jack Rackham hármas. Jack és Anne viszonya az igazi romantikus filmbe illő vadregényes románc, amit minden tinilány sikítva követel a mozi előtt, hogy ilyet akarok látni, ilyet! Rackham és Bonny Nassauban találkoztak (egyenesen a Bahamákon, szóval a díszlet is remek) és szerelmük nyomban szárba és ágyba szökkent. Anne viszont férjezett volt, így még gálánsabbá téve a történetet, otthagyta férjét Jack miatt. Bár, a források arról tanúskodtak, hogy nem sok kedvelni való volt James Bonnyban, például le akarta csapni Anne apjának földjeit a férfi kezéről és jó szeretőnek sem volt mondható. Nem csoda hát, hogy a nő hamar lecsapott a vonzó Jackre, akinek még jelentős vagyona is volt. Rackham felajánlotta, hogy „kivásárolja” Anne-t, tehát fizet az akkori férjének, hogy a nő ne maradjon szégyenben. Anne viszont erős, önálló, független nőként kikérte magának, hogy állatként bánjanak vele és nem engedte, hogy a férfi fizessen. Tehát nem hagyta, hogy a kalóz vagyonából akármi is kifolyjon a kezei közül. Nemcsak feminista, hanem kiváló üzleti érzékkel is rendelkezik, így jellemezhetőek a domináns, szexi nők és a sárkány anyósok is! Románcukba még egy kis izgalom is került Mary Reed személyében. Calico elfoglalta a hajót, ahol Mary szolgált, ő pedig örömmel csatlakozott a kalózokhoz. Egyre közelebb került a közös portyázások során a két hölgy és állítólag szerelmi viszony is volt kettejük között. Jack, amíg férfinak hitte Maryt, féltékeny volt a románcra, de amint lelepleződött a lány neme, már nem akadtak fenntartásai az édeshármas ellen. Ezt a filmet pedig a tini fiúk néznék meg nagyon szívesen.
De ne felejtsük el a kevésbé izgalmas szexuális élettel rendelkező Duguay-Tronin berber kalózt se, akitől nem más aranyköpést ismerhetünk, mint a „Sacre bleu!”-t. Az úriember kifejezetten tehetségesnek bizonyult, ugyanis már 21 évesen 40 ágyús hajóval szelte a vizeket, később pedig kalózköztársaságot alapított Bon Regregben.
Az a logikus, ám mégis számunkra már furcsa szokás, hogy a rabszolgák száját betömik egy-egy dugóval, hogy ne tudják értesíteni az ellenséget, a Barbarossa-fivérektől eredt. De valójában a dugó még csak nem is volt annyira kegyetlen ahhoz a kalodához képest, ami az evezőhöz láncolta őket. A nyakuknál fogva rögzítve voltak egy fémpórázhoz, ami miatt felállni sem tudtak a helyükből, nemhogy lázadni. De a kalózok tettek is róla, hogy eszükbe se jusson a dolog, random példát statuáltak közöttük. Kiragadtak egy embert a tömegből és megkínozták, majd miután eleget könyörgött, megölték. A kalózokat és a rabszolgakereskedőket egy névvel is illették: picaroott. Ugyanis a két mesterséget nagyon gyakran párhuzamosan űzték. Egyik híres rabszolgakereskedőből lett kalóz John Paul Jones, akitől a híres mondás származik: „Még el sem kezdtem a harcot!”. Ez a McFly nem volt nyuszi, ugyanis még félig elsüllyedt hajóval is harcolt az ellenség ellen, és elvileg meg is nyerte a csatát.
Cosplay mindenek felett! Milyen kalózkellékeket ismerünk és mire használták őket valójában?
A farsang megújult a cosplayben, minden conon rohangálnak körülöttünk a Narutók és rohamosztagosok, régi hagyománya van a beöltözés művészetének, ami – nem meglepő módon – a kalózok idejében is menő volt. A tipikus kalóz egy farsangon papagájjal és falábbal mutatkozik, meg természetesen az elmaradhatatlan szemfedővel. De mire használták valójában ezeket annak idején és egyáltalán melyik létezett és melyik nem?
Az egyik jellemző kellék a fentebb is említett papagáj. Értékes zsákmány volt akkoriban, de legkedvesebb barát helyett inkább szórakoztatást szolgálta, nem sokszor ragaszkodtak hozzájuk. Amellett, hogy amíg a hajón voltak, feldobták a mindennapokat, értékesek voltak az európai vevők számára is. Tehát ki kell, hogy ábrándítsak minden állatbarátot, Pityu nem volt annyira fontos a kalózok számára, hogy ne egyék meg, vagy adják el őt az első adandó alkalommal. Sőt, szerintem kekszet sem kapott soha.
A másik jellemző kellék a szemtakaró. Nagyon érdekes a valódi története. Ugyanis a kalózok többnyire nem voltak félszeműek. A szemtakarót azért hordták, hogy alkalmazkodni tudjanak a változó fényviszonyokhoz. Amíg a napfényes hajó tetején voltak az egyik szemükre húzták a szövetet és amint lementek az árnyékos hajótestbe a másikra tették át. Így sokkal könnyebben tudtak tájékozódni, hiszen hamar megszokta a szemük a változást. Csatában kifejezetten hasznos volt. Falábbal rendelkező kalózról pedig alig tudunk.
A jellemző kalózkellékek közé tartozik még a kincses térkép. A szomorú valóság viszont az, hogy a kalózok ritkán ásták el kincseiket. A híres lelőhelyek nagy része, valószínűleg többnyire kamu. Egy-két kivételről azonban tudunk, Kidd és Oliver „Ölyv” le Vasem, aki kivégzésekor a tömegbe hajította kincses térképét.
Térképet viszont nagyon is használtak a kalózok. Az tájékozódást segítő könyvek borzasztóan értékesek voltak akkoriban. Az elsőt 1584-ben készítette Lucas Waghevaer, akiről később waggonerként ismerték ezeket a térképeket.
De a legnagyobb múlttal rendelkező kellék a kalózzászló volt. A Jolly Rogerként emlegetett lobogó csontos-koponyás díszítéséről vált híressé, ami akkoriban egy cseppet sem vonzotta a sikító rajongókat. A Jolly Roger megjelenése előtt sokszor saját nemzetük lobogója alatt hajóztak a kalózok, a legenda szerint vörös zászlót húztak fel, amikor megadásra szólították fel az ellenséget, amit elvileg vérbe mártottak előtte. A fekete zászlót először Emmanuel Wynne használta a 18. század elején, a koponyákat és a csontokat pedig Edward England alkalmazta először. De ahány kalóz, annyi ízlés, így nem csoda, hogy rengeteg változata létezett a Jolly Rogernek. Feketeszakállénak például egyik kezében szigony, a másikban homokóra volt, a legkegyetlenebb kalózként számon tartott Edward Low pedig vörös csontvázat rakott a sajátjára.
A név eredete sem tisztázott. Az egyik elmélet szerint a francia jolie rouge szóból származik, ami „szép piros”-at jelent, de mások szerint Ali Raja tamil kalóz nevének fordításából alakult ki. Megint mások a roger angol szóból eredeztetik, ami könyörgő koldust jelent, de vannak olyan elképzelések, amelyek a rouge (lator) kifejezést tartják a szó alapjának. De az tény, hogy az 1725-ös New Chanting Dictionary az Old Rogert a gonosz szinonimájaként emlegette már. A lobogó pedig olyan népszerű lett, hogy később katonai alakulatok is előszeretettel használták bevetés közben. Max Horton például a világháború alatt az ellenséges német tengeralattjáró elsüllyesztése után tűzte ki a zászlót, ez pedig a második világháború során a briteknél szokássá is vált.
És ezek után kiből lett kalóz?
A fenti információk tükrében már láthatjátok, hogy nem volt annyira boldog az a kalózélet. Ritka volt az ivászattal és enyelgéssel eltöltött idő és rengeteg borzalom társult hozzá, ami nyomban elvette a kedvét a fiatal kalandoroknak.
Alapvetően három oka lehetett annak, ha valaki kalóznak állt:
- Kirúgták őket a Royal Navy-ből.
- Vonzotta őket a könnyed életforma és a mesés vagyonról hallott sok legenda (ezek hamar meg is haltak egy csatában, vagy egyéb ennél is kevéssé kellemes módon)
- Kereskedelmi hajón szolgáltak és önként, vagy kényszer hatására csatlakoztak a kalózokhoz.
